Ezt írtam erről a Dream Home-ról az Udinei Filmfesztiválról szóló riportomban: "Biztos vagyok benne, amint forgalmazásba kerül, óriási botrányt fog gerjeszteni, arról már nem is beszélve, hogy újraéleszti majd a Category III-filmeket. Mivel kénytelen voltam sajtószobában nézni, hiszen a vetítésről lemaradtam, nekem a dvdscreener jutott: a kép sarkában ott virított a "for HK censor" felirat. Lesz munkája vele, a Dream Home ugyanis annyira kegyetlen, véres film, amilyenhez hasonlót utoljára nem is tudom mikor láttam. Ja de: a francia L'enterieur-höz tudnám hasonlítani, nem csak brutalitásában, hanem témájában is: ezúttal is egy magányos nő a főszereplő, aki tudja mit akar, és elhatározza, hogy megszerzi, minden áron."

Nicolas Cage-et ki nem állhatom (kivéve az Arizónai ördögfiókában, ami az egyik kedvenc filmem), de ez a jövőre az amerikai mozikba kerülő, egyértelműen a grindhouse-hangulatot erőltető marhaság annyira szórakoztatónak tűnik, hogy inkább nem ellenkezek, vezetek én is dühösen.

„Ha könnyű meló lenne, mindenki ezt csinálná.” Ebben a filmben elhangzó mondatban ott rejlik a válasz, hogy miért is olyan vonzóak a heistfilmek. A legtöbb ember belátja, hogy rabolni nem helyes. És még abban az esetben is, ha az erkölcsi érzékünk vagy a törvény szigora nem rettent el, gyávaságunk megakadályoz abban, hogy percek leforgása alatt, törvénytelen módon próbáljunk nagy vagyonra szert tenni. Így nem marad más, mint csodálattal figyelni a vásznon azokat, akik mernek kockáztatni.

Stallone Expendables-e a legjobb amerikai akciófilm a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének reneszánsza óta. Az Expendables elrendez, elsimít és meggyógyít dolgokat. Ennyire jó.

Nem volt túlzás a film reklámkampányának arra a bizonyos igényre való rájátszása, hogyaszongya talán nem ártana a kulturális gesamt-tudatba visszaplántálni a férfias karakternek, mint példaképnek fontosságát. A film-médium a huszonegyedik század elején pöcsszőr-mentes tinivarázslókat, metro- és aszexuális vámpírokat meg hasonló, a nemiségtől irtózó vizihullákat tesz meg hőseiül. A dolog mögött egyrészt az életképtelen politikai korrektség, illetve a kockázatkerülés monetáris igénye rejtőzik, amely találkozik a tömegek a szexualitást fenyegetésként megélő frusztrációjával. Pedig az élethez hozzátartozik a szűzhártya felszakadása, az első magömlés, a fájdalom, a vér, a szenny, a kéj. Ettől szép.

Rendkívül érdekes 1984-es rádióinterjú, 6 részletben, a sci-fi klasszikus szerzőjével és a kultfilmrendezővel. Az alkotói folyamat egyik legizgalmasabb kivesézése.

Kinji Fukasaku kultfilmjét is elérte a 3D-s parasztvakítás mánia, a mester pedig bizonyára forog a sírjában. A nézők felé röpködő extra CGI vér és golyók ugyanis pont annyira hiányoztak a filmbe, mint ez az unalmas j-pop zenei aláfestés. A konverzióval Fukasaku tehetségtelen fia, Kenta igyekszik meggyalázni apja emlékét.

J.J. Abrams már bizonyított tévés, filmes körökben. Elég csak megemlítenünk az Alias-t, a Felicity-t vagy a nagysikerű LOST-ot, és ezzel elvárásaink máris az egekben vannak. Ha feltűnik a neve valamely sorozattal kapcsolatban, nekem az már elég garanciát jelent annak bepróbálására, majd a megtekintést követően elhelyezem képzeletbeli skálámon. Ahogyan a Star Trek kapcsán úgy döntött a rendező, hogy leporolja és megpróbálkozik a milliók által még most favorizált univerzum modern köntösbe öltöztetésével, nem volt ez másként a Fringe-nél sem. Itt azonban nem reboot-ról vagy remake-ről van szó. A helyzet a következő: az X-akták végetértét követően hatalmas űr támadt a misztikus sorozatok terén. Abrams ezt az űrt próbálja befoltozni egy hasonló koncepciójú szériával, ami a science-fiction és a misztikum kedvelőinek is egyaránt eleget próbál tenni. A kezdeti szárnypróbálgatásokat nem számítva remek X-akták pótléknak bizonyult, nem beszélve arról, hogy tévés körökben nem igazán dúskálunk hasonló témákat feszegető high-concept sorozatokban.