A posztmodern filmkészítés valósággal fuldoklik a hommage-okban és önreflexiókban, amiknek fonákja, hogy miközben a rendező az interjúkban fáradhatatlan lelkesedéssel ajnározza a filmeket, amiket alapul vesz, a vásznon mást sem csinál, mint gúnyt űz belőlük, és összekacsint a nézővel. Különösen igaz ez az utóbbi években elindult exploitation „újhullámra”, ami természetesen Tarantino és Rodriguez Grindhouse duplafícsörében gyökeredzik. A Machete viszont más vizeken evez, mint mondjuk a Black Dynamite. Danny Trejo egyszemélyes show-ja majdnem pontosan úgy viselkedik, mint egy igazi ’70-es évekbeli bosszú-exploitation. Tele van fröcsögő vérrel, meztelen nőkkel, goromba férfiakkal, és olyan esetlen, nyers, fésületlen és csiszolatlan, hogy öröm nézni. Az önirónia ugyan nyomokban (olykor nem is kis nyomokban, például épp a testőrként domborító Antal Nimródnak köszönhetően) jelen van, de Rodriguez és protezsáltja, Ethan Maniquis komolyan vették a dolgukat. Trejo meg ennek megfelelően adja az ijesztő arcú, „szétbaszlak” vicsorú, feltartóztathatatlan erőembert, aki, mielőtt szembeszállna ellenségével, megdugja annak lányát és feleségét, és az erről készült felvételt ajándékként otthagyja neki az íróasztalán.

Újabb képregény arról, hogy a szuperhősök nem törvényszerűen olyanok, amilyennek a Marvel és a DC képregényei ábrázolják őket. Nem biztos, hogy nemesek, becsületesek, önzetlenek, tisztességesek és nem biztos, hogy a naplemente fénye pont úgy vetül rájuk, hogy glóriát rajzoljon a fejük fölé. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ezekből a képregényekből sosem elég: akár viszonylag komolyan veszik magukat (Watchmen), akár hasfalszaggató iróniával közelítik meg a témát (Umbrella Academy), mindig élvezet nézni, hogy egy tehetséges író hogyan csavarja ki a klasszikus hősök patyolattiszta világát. B. Clay Moore, a Hawaiian Dick szerzője pedig tehetséges, így a Battle Hymn kiváló szórakozást nyújt – és meglehetősen furcsát. Nehéz ugyanis beletuszkolni egy kategóriába, lévén nem paródia, nem szatíra, nem thriller, és főleg nem hagyományos szuperhős-történet – viszont mindegyikből van benne egy maréknyi.

A Battle Hymn vesz egy rakás jól ismert szuperhőst, mindegyiküket új névvel, kicsit más külsővel, és teljesen más személyiséggel ruházza fel, hogy aztán csapatba tömörítse, majd rászabadítsa őket a második világháborúra. Namor, Dr. Mid-Nite, Villám, az eredeti Fáklya és Amerika Kapitány kicsavart alteregóik állnak a történet középpontjában. A kormány állítólag egy szuperfontos feladattal akarja megbízni őket, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy ilyesmiről szó sincs – akkora hülyét csináltak belőlük, amekkorát csak lehet. Tesztelések, kísérletek állnak a háttérben, hőseink pedig bábuk, akiket drótokon rángatnak, és túl ostobák ahhoz, hogy lássák, vagy még annál is ostobábbak, és önszántukból együttműködnek.

A képregény történelemének egyik meghatározó szegmense, Alan Moore és Brian Bolland 1988-as Batman: A gyilkos tréfa című alkotása. Ennél hátborzongatóbb művel talán még nem is nagyon találkoztam képregény élményeim során. Node ki gondolta volna, hogy a kiadvány legmegdöbbentőbb jelenetét vissza lehet adni egy LEGO figurákkal eljátszott videóban. Ha az előző, Star Wars-os videó esetében azt mondtam, hogy maradéktalanul megéri a ráfordított időt, itt sem nyilatkozhatok másképp. A három perces jelenet az ugrás után figyel.

Jeremy Messersmith dalba foglalta az eredeti trilógiát és miután látta, hogy mindez nem elég, kerekített hozzá egy animációt is. Amiért mindez különleges, az az, hogy a mostanában oly megszokottnak számító számítógépes animáció helyett papírból készített figurák szereplésével rögzítette mindezt. A végeredmény egy eszméletlenül aranyos videó lett, ami bármikor megéri a ráfordítótt majd három percet. Ezekután a francnak kell megcsinálni az összes részt 3D-ben, inkább jöhetne még pár ilyen. Videó az ugrás után. 

Negyedszerre rendezzük meg lassan nemzeti intézménnyé váló versenyünket, amelynek során a halál- és szociális kapcsolataikat megvető vállalkozó kedvűeknek október 31 éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézniük, amennyit csak tudnak, és minden egyes filmről egy nyúlfarknyi kritikát kell ide, ennek a bejegyzésnek a kommentjei közé vetniük. Halloween éjszakáján aztán összeszámoljuk hogy ki hogy teljesített, és kihirdetjük a nyertest, AKI ELNYERI..... elismerésünket. A korábbi Horror Cselendzsekről emitt meg emitt  olvashatsz (a 2007-es elveszett).

Bár a horror enyhén szólva stagnál manapság és mindenféle fantáziátlan Fűrész-kópia torture porn-szeméttel vagyunk elárasztva, természetesen akadnak olyanok is, akik valami eredetit szeretnének összehozni (lásd még pl. Sean Byrne-t és filmjét, a The Loved Ones-t). Simon Rumley az új generáció legtehetségesebbje, ahogy azt már a The Living and the Dead-del is bizonyította. Második filmjére, a Red, White & Blue-ra csak felsőfokú jelzőket szór mindenki, várom nagyon.

Eddig csak a teaserrel legyezgettek minket, de a napokban nyilvánosságra hozták ezt a hosszabb részletet az új, három részes Go Nagai-féle OVA animéből (2011 elején jön ki) és hát... lássuk csak... óriásrobotok, extrém vérontás, könnyed hentai, heavy metal... Szóval ez elég jó lesz. :)