A héten mutatják be nálunk ezt az új scifit (főszerepben Dájhárd) és csak annyit mondanék róla, hogy érdemes megnézni - jobb, mint akármelyik, idei-nyári blokbászter. A világpremiert beelőzendő filmesék internetre dobták a film előzetesének eme animáció változatát, amely jól hozza az eredeti hangulatát.

Annak ellenére, hogy a Fűrész 4, 5, mittudoménmennyi forgatókönyvírója áll a film mögött (ő szülte papírra, és rendezte), a The Collection kitűnő kritikákat kap, ahol csak vetítik, hivatalos bemutató előtt, fesztiválokon. Egyesek máris egy új franchise indulásáról suttognak. Egyrészt isten ments, másrészt a filmnek van egy előzménye, a 2009-es The Collector, ergo nem indítófilm.

Hogy az újságkiadás bajban van, gondolom senkinek nem meglepetés. Ha manapság már egy korábban milliós olvasótáborral rendelkező napilapot nehéz elsózni, mit csináljanak a szűk vevőkörrel rendelkező niche lapok? Imádkozzanak, bár mivel a Fangoria a világ leghíresebb horrorfilmes magazinja, gondolom, ők a Sátánhoz könyörögnek.

Ezzel az írással új cikkszériába kezdek: klasszikus, szigorúan műfaji (horror és scifi) sorozatepizódok kritikáit olvashatjátok majd Tv Trauma címkével megbélyegezve. És lehet-e halhatatlanabbal indítani, mint Rod Serling Twilight Zone-jával, azzal a sorozattal, amely mintegy megágyazott az összes modern fantasztikus szériának?

Ennek a vadonat új amcsi horrornak érdekes az alapvetése, és jó a szereplőgárdája (Michael Rookert eleve mindenki csipázza), de abban a pillanatban, hogy meglátjuk a béna CGI szörnyet és az ember konstatálja, hogy az egészet videóra forgatták (elég ha megmozdul a kamera, és egyből nyilvánvaló a dolog), a remény kiszáll az ablakon...

A második előzetesből azért már eléggé látszik, hogy fazonigazították a sztori hangvételét A Gyűrűk Urához. Helyes.

A Vének háborújával kapcsolatban állandóan Heinleint emlegetik fel, amely egyrészről érthető, másrészről meg teljesen felesleges. Kétségtelen, hogy a könyv alapvetése eléggé hasonlít a Starship Troopers-ére, de efféle, sorozással induló katonai scifit már a pulp-éra aranykorában is írtak rengeteget, ez nem a halhatatlan Robert H. fejéből pattant ki (apropó Heinlein: bár Amerikában sokan a legnagyobb hatású életművet hátrahagyó scifi-írónak tartják, nálunk szinte ismeretlen. Miért van ez így? Szerencsére a Galaktika az utóbbi években javított ezen a helyzeten, a Moon is A Harsh Mistress is megjelent magyarul, A hold börtönében címmel.)

A regény főhőse John Perry aznap, hogy reája szakad a hetvenötödik születésnapja, beáll katonának. A Földön, a jövőben, ez természetes: köztudott, hogy a besorozott nyugdíjasok valahol a távoli űrben új, fiatal testet kapnak, amellyel szinte újrakezdhetik az életüket - mindössze annyi a bibi, hogy ezt az új testet a GYV, a Gyarmati Véderő (Colonial Defense Forces, az emberiség űrhadserege) által vívott intergalaktikus háború kegyetlen csatáiban kell megedzeniük. Tíz évig kell harcolniuk, utána leszerelhetnek, ám ezt a tíz évet csak rendkívül kevesen érik meg. Perry és nyugdíjas társai megkapják az új szupertestet, amely némileg ugyan hasonlít egykori, fiatalkori önmagukra, de genetikus és robotikus újítások tucatjai segítségével csúcsra járatódik: a hadszíntérre tuningolt emberi tankok válnak belőlük.