Pénteken és szombaton Oliver Stone zártkörű előadást tart fővárosunkban forgatókönyvírásról, filmkészítésről - mi pedig a szart is ki-twittereljük az eseményből. Ha kíváncsi vagy mi történik ez alatt a bizonyos két nap alatt, iratkozz fel a twitter-feedünkre.

A ’40-es évek elejére a szesztilalom puskaporos-vériszamos időszaka már csak egy rossz emlék volt Amerika számára, és egy elillant aranykor a bevételi forrásának egy kényelmetlenül nagy részétől megfosztott szervezett alvilág számára. Ebből következően a ’30-as évek sorozatban gyártott gengszterfilmjeinek is bealkonyult, és lassan emelkedőben volt a tengerentúli mozi egy új meghatározó stílusa: a komplikáltabb, szürkébb morális rendszert prezentáló film noir. Raoul Walsh 1941-es Magas Sierrája (High Sierra) egyfajta átmenet a kettő között, ahogy nyolc évvel későbbi műfajzárlata, a lidérces atmoszférájú mestermű, a Megszállottság (White Heat) is. De míg az már mindenféle illúziók nélkül, a főszereplő pszichózisaira koncentrálva mesél az Amerikát fertőző emberi mételyről, addig a Magas Sierra még egészen nosztalgikusan, szépen, melankolikusan búcsúztatja a nagy nemzet egyik meghatározó figuráját: a klasszikus gengsztert.

Walsh már két évvel korábbi remekében, A viharos húszas években (The Roaring Twenties) is sokkal nagyobb szimpátiával viszonyult a csúcsra törő, Tommy Gunnal aprító tövényenkívülihez, mint kortársai. Az ő főszereplője nem afféle arrogáns, agresszív veszett kutya volt, mint Rico A kis cézárban vagy Tony Camonte A sebhelyesarcúban, hanem egy átlagember, aki az első világháborús rókalyukakból egy álláslehetőségek és remény nélküli Amerikába tér vissza, ahol kénytelen beszállni a szeszcsempészetbe, ha nem akarja, hogy éhen haljon. Eddie Bartlett a történelem viharában vergődő szerencsétlen volt: ha háború tört ki, ment harcolni a tengerentúlra, ha a szesztilalomban volt a nagy üzlet, belevágott, ha az üzlet összeomlott, csóró taxisofőr lett, és kevés olyan kifejező és katartikus zárójelenet van a filmtörténetben, mint amiben Eddie haldokolva bukdácsol egy lépcsősoron, először felfelé, majd lefelé, szimbolizálva saját, és úgy általában, a korszak gengszterének egész életpályáját.

Agavés vértestvéreinkkel közösen ezúttal Dan Simmons Endymion című könyvére hirdetünk meg nyereményjátékot. Három szerencsés geek kap majd a regényből egy-egy példányt, persze csak akkor, ha őt sorsoljuk ki. Akinek kő' a könyvből, erre az e-mailcímre küldjön egy üres levelet, a levél tárgyába viszont írja bele, hogy "Endymion". Szal ez van.

Nem a legjobb ómen, ha egy vérfarkas-regény címszereplőjét Jacobnak (Jake-nek) hívják. Elképzelhető, hogy a névazonosság az Alkonyat-széria szereplőjével csak a véletlen műve, de nem valószínű. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Glen Duncan nem a Meyer-könyvek népszerűségét akarta meglovagolni, hogy Az utolsó vérfarkast afféle Twilight spin of-ként adja el. A Jake név használata talán inkább egy finom utalás arra, hogy lehet a természetfeletti antihősökről másképp is írni. Mondjuk: nyúlós-nyálas giccs nélkül.

Emo-rock, deszaturált színekkel lefolytott képi világ, és Dolce & Gabbana-reklámból szalajtott színészek és színészinák. Ha az ember a Texasi láncfűrészes mészárlásra gondol, éppen ezek a dolgok jutnak eszéba, hát nem? Hát nem! Ráadásul 3D-ben, mert miért ne erőltessék tovább ezt a szó szerint hányingert keltő, agyalágyult formátumot...

Pacino és Walken kiöregedett bűnözőket játszanak. Mi mást kell még tudnod?

Mom is back. Andres Muschietti saját 2008-as rövidfilmjéből (melyben két kislányt anyjuk szelleme riogat) írt és rendezett egészestés horrort Guillermo del Toro produceri felügyelete alatt, Jessica Chastain főszereplésével. Bár a rövidfilm nem nagy szám, és del Toro keze alatt sem válik minden arannyá (ld. Don't be Afraid of the Dark), azért reménykedjünk, hogy jó kis atmoszférikus horrort kapunk. Addig is lássuk a trailert és magát a rövidfilmet.