Nem tudom, ki hogy van vele, de érzésem szerint az ázsiai filmek népszerűsége az utóbbi időben jelentősen visszaesett. Ennek oka viszont egyáltalán nem a minőség romlása, hanem egyrészt sokkal inkább az újdonság varázsának eltűnése, hiszen amíg néhány évvel ezelőtt még igazi kuriózumnak számított hozzájutni egy-egy, általában az addigi legjobbak közül való darabhoz, addig mostanra kis túlzással bármit meg lehet szerezni, nincs már meg a különlegesség érzete. Másrészt eltűnt (illetve jellegtelen önismétlésbe torkollott) a korábban a Távol-Keletre olyannyira jellemző extremitás, ami leginkább vonzotta a nyugati nézőket. Az ázsiai mozi azonban köszöni, jól van és továbbra is ontja magából az érdekesebbnél érdekesebb filmeket, a fő kérdés csak az, hogy ezek közül melyik képes felkelteni errefelé is a figyelmet. Ez az éves összefoglaló ebben próbál egy kis segítséget nyújtani, így nem törekedtem konkrét toplista összeállítására, inkább egyfajta betekintőt igyekeztem összeállítani nemzetekre lebontva, hogy az adott országban éppen merrefelé is tart a filmipar. Alapvetően a 2012-es megjelenések vannak a középpontban (amiknek a java egyébként még hátravan), de a csak tavaly hozzáférhetővé vált 2011-es említésre méltó darabok is megemlítésre kerülnek.

A új Tom Cruise-egotrip legemlékezetesebb, pontosabban, egyetlen emlékezetes alkotóeleme az eseményeket a háttérből irányító „Zec” nevű gazember, akit a kamera elé ritkán álló Werner Herzog alakít, néha egészen hátborzongatóan. Persze nem hagynak neki elég teret: Cruise-ból ezúttal hiányzik az az alázat, amivel a legutóbbi Mission: Impossible-ben engedte érvényesülni színésztársait, így Herzog szerepe olyan, mint az egész film: ígéretes, de kidolgozatlan.  

Az itthon is népszerű Lee Child regénysorozatának egyik kötetén (Csak egy lövés) alapuló Jack Reacher az a tipikusan középszerű, egy-két elszórt jó pillanattal rendelkező thriller, amit egy picit lehet dicsérni, még jobban lehet bántani, de a „láttuk, elfelejtjük” jegyében olyan nagyon egyiket sem érdemes hosszan fejtegetni. Mégis van néhány érthetetlenül bosszantó aspektusa, ami miatt megérdemli, hogy kicsit verjük rajta a port.

Hamar letettem arról, hogy TOP10-et állítsak össze. Ez már tavaly és tavalyelőtt sem jött össze, és tudtam, hogy most sem fog, bár ezúttal – szerencsére – más okokból. A 2011-es és a 2010-es év olyan gyér volt, hogy nem tudtam tiszta lelkiismerettel összegereblyézni tíz listára érdemes filmet. Idén fordított a helyzet: akárhogy vakarom a fejem, képtelenség tízre leszorítani a legjobbak sorát. Úgyhogy meg sem próbálom, sőt, inkább eleve hagyom az egész listaformátumot.

Ha már a stúdió úgyis elkezdte az Into Darkness promotálását, legyen egy kis dokumentumfilm-vesézés, azt úgyis szokták szeretni egy popkultúrális blogon. Vagy nem?

Azt hiszem nem kell bizonygatnom senkinek, hogy hatalmas Star Trek rajongó vagyok. Egyszerűen szerelmes vagyok abba az ártatlan és felelmelő legendába és történetmesélési metódusba, amely öt tévésorozatot, tizenegy mozifilmet és ki tudja miféle más inkarnációt tölt mára meg. Mindezek ellenére nem félek kijelenteni, hogy William Shatner szar. Oké, finomítok: Bill lassan fél évszázadot felölelő színészi karrierje ellenére mindig is középszerű, kisszínpados kanadai színész maradt.

Bruce Willis szemei kicsit összeszűkülnek, halvány, alig látható mosollyal várakozik, majd előkapja két fegyverét, és tucatnyi golyót ereszt ellenségébe, aki kirepülve az épületből, valahol az utca túloldalára bukdácsolva leli meg végső békéjét. John McClane most kalapot visel, és magasról szarik az erkölcsökre. Walter Hill jobb pillanataiban dögös és kőkemény filmjében egy menekülő gengszter érkezik egy poros, Jericho nevű kisvárosba a szesztilalom idején. A férfi John Smith-nek nevezi magát, és gyorsan feltűnik neki, hogy már csak azzal darázsfészekbe nyúlt, hogy átlépte a városhatárt. És ha már belenyúlt, akkor akár fel is rúghatná. És szétlőhetné. És felégethetné.

Ha még nem olvastad volna az Amazing Spider-Man egyelőre utolsó, 700. számát, és szeretnél meglepődni rajta, ÉS még nem futottál bele a tegnap óta a neten keringő milliónyi spoileres hírbe, twitter/FB/fórum/Blogbejegyzésbe, akkor most peched van, mert itt bizony lelőjük a poént: Peter Parker halott. Doctor Octopus agyonverte, és mostantól ő lesz Pókember (ezt nem fejtem ki – hosszú, komplikált, ráadásul leírva síkhülyeségnek hangzik, úgyhogy tessék elolvasni).

Persze, nem ez az első eset, ráadásul Supermantól Batmanen át Amerika Kapitányig már minden létező szuperhős „meghalt” legalább egyszer, mégis itt vannak köztünk a mai napig is. Szóval, hiába bizonygatja az író, Dan Slott és a Marvel szerkesztősége, hogy ez a halál most „igazi” és „tartós”, már a kutya nem hisz nekik.

Annál szebb lenne, ha mégis igazat mondanának. Félreértés ne essék: a lelkem mélyén egyáltalán nem szeretném, hogy Peter halott maradjon, ugyanakkor az amerikai képregényiparnak talán pont valami ilyesmire lenne szüksége, hogy végre kimásszon a sokak által elunt biztonsági játéknak és kiszámíthatóságnak abból a mocsarából, amiben évek (évtizedek) óta dagonyázik. Pókember utolsó hőstette: a mainstream amerikai comic megmentése. De szép lenne. Talán van rá 1%-nyi esély?

Mit gondoltok? Halott marad? Ha nem, mikor tér vissza? (Amazing Spider-Man 800?) Mi lesz Octopusszal? És lesznek-e mindennek bármiféle hosszú távú hatásai a tengerentúli képregényekre? DISCUSS!

A szilveszteri kötelező jókedv és mókázás ideje köszönt ránk pár napon belül, így ezen apropót megragadva ajánlok Nektek pár parti-játékot. Nyugodt szívvel vihetitek mindegyiket bármilyen társaságba, mert nagyon egyszerű szabályuk van, gyorsan lepörögnek és jókat lehet szórakozni velük. A teljesség igénye nélkül mazsolázok csak, hiszen rengeteg parti-játék megjelent már, úgyhogy azok kerülnek itt sorra, amiket így vagy úgy könnyű beszerezni, illetve gondolván az ángliusul nem tudókra, az alább következő játékok ékes magyar nyelvünkön is elérhetőek. Kellemes előszilveszteri csemegézést kívánok!