Hamar letettem arról, hogy TOP10-et állítsak össze. Ez már tavaly és tavalyelőtt sem jött össze, és tudtam, hogy most sem fog, bár ezúttal – szerencsére – más okokból. A 2011-es és a 2010-es év olyan gyér volt, hogy nem tudtam tiszta lelkiismerettel összegereblyézni tíz listára érdemes filmet. Idén fordított a helyzet: akárhogy vakarom a fejem, képtelenség tízre leszorítani a legjobbak sorát. Úgyhogy meg sem próbálom, sőt, inkább eleve hagyom az egész listaformátumot.

A KICSIK

Lehet, hogy egyre szentimentálisabb vagyok, ahogy öregszem, és ezért jelentették számomra az év talán legnagyobb csúcspontjait a lenti „feelgood” mozik, de a lényeg, hogy a 2012-es felhozatalból emocinálisan semmi nem tudott ezeknél nagyobb, vagy akár ezekhez közeli hatást gyakorolni rám. A Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) úgy cakkpakk, ahogy van, a színészeivel, a humorával, a karaktereivel, az első szerelem ábrázolásával, a szeleburdiságával, az örök és kifogyhatatlan életörömével, az imádnivaló abszurditásával az év filmje, kész, vita nincs. A Perks of Being a Wallflower 2012 másik csodálatos története a felnőtté válásról, teljes gázzal, drámával, komédiával, románccal közvetíti az iskolás-szerelmes-tinédzseres életérzés legjavát – hasonló témában utoljára a Moszkva tér ütött ekkorát. Ezekhez bizonyos szempontból hasonló, enyhe fantasyszálakkal átszőtt mozgóképes mágia A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild), ami egy tipikusan giccses alaphelyzetből mond egy olyan szép, mindenféle giccset mellőző modern mesét,  hogy szemed-szád eláll tőle, és a végeztével legszívesebben megölelnéd az alkotókat. A némafilmes (The Artist) egy ezerszer látott sztorit csomagol rég látott köntösbe, stilisztikai bravúrként adva el az év legszimpatikusabb szerelmespárját, a Safety Not Guaranteed pedig, amellett, hogy utánozhatatlanul bájos, fékezhetetlenül pozitív és finoman vicces (nem mellesleg pedig van neki egy zabálnivaló Aubrey Plazája), az év egyik legkatartikusabb, ujjongva-levegőbe-bokszolós befejezését hozza. Na és a Pi élete (Life of Pi): gyönyörű, egyszerre eposzi és lírai kaland, ami több történetet mesél el egyszerre, vagy éppen egy történetet mesél el többször – de mindenképpen többféleképpen mesél: azzal, amit megmutat, és azzal, amit éreztet. És egy egész más atmoszférával, Az utolsó műszak (End of Watch): brutális, kegyetlen és megkapóan őszinte rendőrségi thriller/dráma, aminek legfőbb erénye nem is a bravúrosan megvalósított „found footage” aspektus, hanem az a meglepően hatásos vulgáris/közönséges módszer, amivel a főszereplők emberségét kidomborítja, és amivel a tragédiájukat maximálisan átélhetővé teszi. Ha össze kellene állítanom egy TOP3-at, nem lenne könnyű, de ez biztos ott lenne a Holdfény királyság mellett.



A VÉRESEK

Az utóbbi évekhez képest 2012 kifejezetten erős volt, ami a horrorokat illeti, ami már abból is látszik, hogy egyáltalán be tudott kerülni horror a legjobbak közé, és nem is csak egy vagy kettő (Hollywoodból viszont egy sem, ahogy a korábbi években sem: a stúdióknak egyre kevésbé van róla fingjuk, mitől működik egy horrofilm). Mindjárt emlékezzünk is meg a nagy örömünkre megbocsáthatatlanul ízléstelen és gusztustalan Chilleramáról, ami persze inkább egy paródia, egy bohózat, mint horror, de ki mondta, hogy az baj? A film olyan vértől, spermától és (oppardon) szartól csöpögő emlékművet állít a trash-nek, amilyenhez hasonlót a Tarantino/Rodriguez páros annak idején csak szeretett volna az exploitatiönnek. Maradva a vérkomolyság innenső oldalán, az év egyik csúcspontja a Ház az erdő mélyén (Cabin int he Woods) volt, ami gore-ban és gegekben gazdag módon csavart egy jó nagyot és látványosat a „tinédzserek piálni és dugni mennek az erdőbe” örökbecsűn, hogy az utolsó fél órában egy nedves geekálomban kulminálódjon. Ami A betolakodó alkotóinak új munkáját, a Livide-ét illeti, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült összeraknom magamban a sztoriját, de tény, hogy valami félelmetes hatékonysággal játszik az idegekkel, hogy fantasztikusan idézi meg a klasszikus giallók (és egy rakás egyéb stílusú horror) hangulatát, képi világát, és hogy jó pár emlékezetesen beszaratós jelenettel szolgál. A Snowtown, bár szigorú értelemben véve legfeljebb marginálisan horror, és inkább egy nyomasztó dráma, mégis, az emberi psziché és közösség borzalmainak kompromisszummentesen nyers felszínre hozásával kiharcolja az itteni pozícióját. Végül meg kell említeni a V/H/S-t, a found footage motívummal megbolondított idei horrorantológiát, ami, bár szerkezetéből adódóan hullámzó színvonalú (és a fentiekkel csak félig-meddig említhető együtt), összességében meglepően ügyes, félelmetes, hatásos – első szegmense (Amateur Night) pedig tényleg az év egyik legjobb frásztörője.



A NAGYOK

Az álomgyárról már nagyon régóta elmondható, hogy menetrendszerűen szállítja a legnagyobb csalódásokat– már azoknak, akik még bíznak benne. Évről-évről nagyobb és drágább hype generálásával tornázzák fel a figyelmet, és mintha évről-évre kevesebbet tennének azért, hogy ezt a figyelmet ténylegesen ki is érdemeljék. Pedig egyébként én pont utálom ezt a tipikus „Hollywood szar” mantrát, de mit lehet tenni, ha egyszer egy teljes évre való visszatekintéskor csak egy-két kiemelkedő filmet látok a csupa silányság között? DE! Idén azért az álomgyár is kicsit jobban megerőltette magát: a Bosszúállók (The Avengers) nem csak a geekek megvalósult álma, hanem maga a tökéletes popcornmozi, a szuperhősképregények valóságnál nagyobb kalandesszenciájának pergő humorral és izgalmas csapatdinamikával (na meg egy minden eddiginél emberibb Hulkkal) átitatott szélesvásznú inkarnációja. A zsáner másik, komolyabb, komorabb, érettebb aspektusát A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises) képviseli, ami, bár nem ér fel elődeihez, és legyünk őszinték, szinte vég nélkül lehetne sorolni a hibáit, érzelmileg és hangulatilag gyönyörűen és következetesen végzi be a XXI. század Batman-trilógiáját. A Skyfall kiköszörüli a legutóbbi Bond-film okozta csorbát, és egy stílusos, a régit és az újat szimbolikusan is szépen összeolvasztó, elegáns kémtrhillerként emeli az év fényét. Nem lehet elmenni szó nélkül a sziporkázóan ötletes és vicces Rontó Ralph (Wreck-it-Ralph), az év családi filmje mellett sem, ami több évtizedes kreatív gödörből húzta ki a Disney-t.



Továbbá: Az Argo-akció (Argo) metafilmes mosollyal vezette fel az év talán legfeszültebb fél óráját, a Suszter, szabó, baka, kém (Tinker, Tailor, Soldier, Spy) maga volt a megtestesült stílus és elegancia, a Fehér pokol (The Grey) mesteri befejezéssel zárta 2012 legférfiasabb sztoriját, a Berberian Sound Studio nehezen megfogható és nehezen felejthető pszichológiai horrorral nyomasztott, a Play – Gyerekjáték pedig a faji- és osztálykülönbségek realitásával. Az Eega az év legviccesebb WTF-ja Indiából, a Looper tökös-ötletes sci-fibe ágyazott akció-dráma, a Fejvadászok (Hodejegerne) kemény adrenalinlöket, a Some Guy Who Kills People roppant szórakoztató, horrorral fűszerezett karakter-dramady, az Amíg alszol (Mientras duermes)kényelmetlenül (karakter)realista thriller, a Take Shelter a természetfeletti suspense hibátlan drámába ágyazása, Az erő krónikája (Chronicle) pedig egy szuper fináléra kifutó realista-dokumentarista szuperhőssztori.

+ Különdíjat kap a Final Cut - Hölgyeim és Uraim, mert bravúros, szellemes, univerzális.

Ezek után még kérdés? Igen, összességében elégedett vagyok 2012-vel. Persze volt egy csomó hulladék is, mint mindig, de azokra miért vesztegetnénk szót ilyenkor?