Bruce Willis szemei kicsit összeszűkülnek, halvány, alig látható mosollyal várakozik, majd előkapja két fegyverét, és tucatnyi golyót ereszt ellenségébe, aki kirepülve az épületből, valahol az utca túloldalára bukdácsolva leli meg végső békéjét. John McClane most kalapot visel, és magasról szarik az erkölcsökre. Walter Hill jobb pillanataiban dögös és kőkemény filmjében egy menekülő gengszter érkezik egy poros, Jericho nevű kisvárosba a szesztilalom idején. A férfi John Smith-nek nevezi magát, és gyorsan feltűnik neki, hogy már csak azzal darázsfészekbe nyúlt, hogy átlépte a városhatárt. És ha már belenyúlt, akkor akár fel is rúghatná. És szétlőhetné. És felégethetné.

A várost két, egymással rivalizáló banda uralja, akik szinte mindenki mást elűztek már a környékről. Az átutazóban lévő Smith úgy véli, jó haszonra tehetne szert egy kis merész, ólomsúlyos kétkulacsos játékkal, ezért aztán hol egyik, hol másik oldalnak dolgozik, lyuggatja az ellent, menti a nőt, tömi a zsebébe a ropogós zöldhasúakat, és szép lassan egy szellemvárost csinál Jerichóból. Akadnak azért segítői, és akad egy halálos ellensége is (egy, mert a random golyómágneseket nem számítjuk): az egyik banda fejének jobbkeze, a kegyetlen, villámgyors Hickey (Christopher Walken) nem fekszik ki olyan könnyen, mint a társai.

Az utolsó emberig a harmadik nem hivatalos majdnem-adaptációja volt a XX. század egyik legnagyobb hatású krimiregényének, Dashiell Hammett 1929-es Véres aratásának, amiben a szerző műveinek egyik gyakori szereplője, egy névtelen magándetektív ügyfele halála után úgy dönt, megtisztítja a gengszterektől Poisonville beszédes nevű városkáját. Akira Kuroszawa 1961-es A testőrében a briliáns Toshiro Mifune bújt a kóbor szamurájjá vedlett főszereplő bőrébe, három évvel később pedig Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című filmjében a rezzenéstelen arcú Clint Eastwood pucolta ki a haldokló kisvárost, mint szűkszavú, magányos cowboy. Az utolsó emberig (ahogy Leone filmje) inkább A testőr remake-e, mint az eredeti könyv újabb adaptációja, elvégre annak csak alapvetéséből indítja a lényegesen egyszerűbb cselekményt.  

A kérdés, ami a remake-ek esetében általában fennáll, hogy mi újat tett hozzá a történethez Walter Hill, a ’80-as évek akcióguruja? A válasz, hogy úgy uszkvekábé semmit. Amit pedig mégis, az rosszul sült el. Ez a film az első, ami átveszi a főhős könyvbeli narrációját, ami alapvetően nem hülyeség, hiszen az a fajta egykedvű, leharcolt, cinikus-mélabús hangulatú belső szövegelés, amit Willis hoz, olyan tökéletesen passzol a westernmotívumokba oltott noirhoz, mint golyó a gengszter fejébe. Pontosabban passzolna, ha jól írták volna meg. Sajnos a főhős nem annyira gondolatokat, lelki állapotokat és maró gúnyt oszt meg a nézővel, hanem redundáns módon szájba rágja mindazt, amit az operatőr amúgy is megmutat. Kicsit olyan, mintha egy regény olvasása közben hallgatnánk annak hangoskönyvét is. Az egy dolog, hogy felesleges, de rohadtul irritáló is egyben. E tulajdonságtól egyébként a dialógusok sem mentesek, buták, erőltetettek, Willis beszólásai pedig nem egyszer indukálnak facepalmot a röhögés helyett.

Ami majdnem – de csak majdnem – talpra állítja a négykézláb bukdácsoló filmet, az Hill mesteri hangulatteremtése. A fakó, sárgás képi világban prezentált, pusztulófélben lévő, elhagyatott lélekvesztőből, Jerichóból csak úgy sodorja felénk a szél a sűrű port és a rothadás szagát, mintha a városka egyenesen a pokol felé tartana. Ha igen, akkor arról az irányról a Földön ügyködő démon, Hickey gondoskodik, aki Christopher Walken bőrében masírozik közönyös arccal, jéghideg tekintettel. Igazi szenvtelen gyilkológép (kár, hogy kevés jelenet jut neki) – és Willis? Hozza, amit várunk tőle. A fegyverei sokat pihennek a tokjukban, de ha kikerülnek onnan, annál dühösen és brutálisabban köpködik az ólmot, és senki nem marad állva a látóhatáron belül. Szóval, sok adalékanyag a helyén van ebben a filmben (pl. Ry Cooder főtémája is) – Walter Hillnek csak meg kellett volna bíznia egy ügyes, tökös írót, és máris nem tűnt volna el, mint Jericho a térképről.