„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”

 Kathryn Bigelow rehabilitációja teljessé vált: a rendezőnő, aki a K-19: The Widowmaker kereskedelmi bukását követően öt évig nem készíthetett filmet, a The Hurt Lockerrel diadalmasan tért vissza, a Zero Dark Thirty pedig azt bizonyítja, hogy korántsem a kapanyél csodával határos elsülésének lehettünk egyébiránt elégedett tanúi - Bigelow visszavonhatatlanul csatlakozott a kortárs rendezők elit alakulatához.

Ritkán van olyan program Budapesten, amiről aztán teljesen egyértelmű, hogy tisztavérű geek-ek hatalmas tömegét fogja vonzani - ha úgy tetszik, kötelező esemény. (A Ghost In The Shell premier ugrik be példaként, vagy a témájában is kapcsolódó Pixelhősök bemutatós beszélgetés, ahol is megható volt korombeliekkel és 20 évvel idősebbekkel együtt ovációval köszönteni CoVboy-t, ki CoV-ért, ki az 576-ért.)

A Game On kiállítás sokunk számára ilyen volt, és ha esetleg kihagytad volna annak ellenére, hogy szeretsz játszani és nem a CoD 4-gyel kezdted, ma van az utolsó alkalom, hogy bepótold. (Ha ügyes vagy, még egy kupont is megcsíphetsz, amivel fele áron is megnézheted a kiállítást.) De továbbmegyek: ezt akkor is élvezni fogod, ha igenis ma kezdted, vagy esetleg eddig csak szenvedője voltál valaki más játékfüggőségének - mint a csajom annak, mikor másfél órára a vécén ragadtam egy PSP-vel meg egy különösen csúnya bossfight-tal...

Na, az ilyen őrülteknek kötelező (volt) a Game On, a többieknek csak melegen ajánlott.

„Is that a nigger on a horse?”

Persze, Fred Williamson már akkor cowboykalapban lődözte a lovagló fekete fejvadász koncepcióját a bamba értetlenkedés és a primitív vérszomj kombinációjával díjazó fehéreket, amikor Jamie Foxx még olvasni tanult, úgyhogy a főleg spagettiwestern és blaxploitation elemekből összegyúrt Django elszabadul valószínűleg indukálni fogja ugyanazokat az eredetiséggel kapcsolatos unalmas vitákat, amik Tarantino műveit 20 éve körítik. Pedig hiba volna megpróbálni az eredetiség felől megfogni a filmet, inkább bedobok helyette egy másik szót: rabszolgatartás. És az alapján, ahogy ezt a témát az amerikai film fenegyereke kezeli, megkockáztatom, hogy a Django elszabadul pályafutásának legérettebb, legkomplexebb filmje, ha nem is feltétlenül a legjobb. (Corbucci Djangójához egyébként semmi köze, bár Franco Nero azért beköszön.)

Ez egy enyhén szólva is langyos filmzenei év volt – már megint. Attól tartok, még mindig érvényes mindaz, amit annak idején a Tetovált lánnyal kapcsolatosan írtam. A Hollywoodot emésztő általános ötlettelenség hatványozottan látszik állni a filmzeneiparra, és sajnos nem csak az álomgyár vonatkozásában. Ahhoz már nagyjából hozzászoktam, hogy a blockbusterek zenéinek a 80%-a mindenféle markáns stílusjegyet nélkülöz, és egyik a másikkal felcserélhető, de már a függetlenek is erre tendálnak, és pl. az ázsiai filmgyártás jellemző muzikális jegyei is túlságosan jellemzőkké váltak. Persze, kivételek azért mindig akadnak, és ezekből most is sikerült összeizzadni egy nem túl terjedelmes best of listát. (Lábjegyzet egy friss élményről: John Williams Lincolnjánál irritálóbb zenét nem hallottam az utóbbi évben.)

Scott Derrickson és szerzőtársa, C. Robert Cargill forgatókönyvíró megpróbáltak újat mondani. A folyatások és remake-ek halma alá temetett horrorba életet lehelni; az agyalágyult tombolásból élő Fűrész-filmektől, torture porntól, illetve a tinikre belőtt lagymatag kísértetfilmektől elhatárolódni – a jelenlegi, hollywoodi horrorfilmeknél emlékezetesebbet csinálni. Hogy nem sikerült, azt csak maguknak köszönhetik. Hogy MAJDNEM sikerült, azt szintén.

A legbrutálisabb trailer és a leggusztustalanabb csók, amit mostanában látni fogsz.

Hű, hú, há, mennyi robbanás... legalább nem lehet majd elaludni alatta...