Sajnos a tavalyi Dredd adaptáció folytatásának tervei halottak, mert hiába volt jó a film, ha egyszer durva pénzügyi bukás lett belőle. (A tervezett trilógia elfüstölését a héten a producer, Adi Shankar már hivatalosan is megerősítette.) De azért még nincs minden veszve, a rövidfilmes szcénában van mozgolódás: lent láthatjátok a Judge Minty trailerét, ami a képregény egy régi, nagyjából jelentéktelen karakteréről szól, aki kiöregedett a bírólétből, és elhagyta Mega City One-t, hogy a Cursed Earth-re vigye a törvényt (ezt a Long Walk nevű hagyományt rajta keresztül mutatták be a comicban, 1980-ban). A kész film állítólag jobb, mint a trailer, pedig az sem néz ki rosszul egy fan filmhez képest, sőt. És ez még nem minden, mert maga Shankar sem hagyja el Dredd karakterét, ő is dolgozik egy hasonló projekten. Shankar volt a producere egyébként a Thomas Jane-nel készült nemhivatalos Megtorló-rövidfilmnek, a Dirty Laundrynak is (ld. lent), és azt ígéri, hogy az új Dredd is az azáltal kitaposott ösvényen halad majd. Tekintve, hogy a srácok a 2000 AD-nál voltak olyan jófejek, hogy áldásukat adták a Judge Mintyre (így vetíthető fesztiválokon), okkal reménykedhetünk, hogy ugyanígy áldásukat adják majd Shankar rövidfilmjére is - és ki tudja, talán még Karl Urban is újra felveszi majd hozzá a sisakot!

Megint itt az ideje elcsodálkozni rajta, hogy az HBO-nál milyen csodálatos munkát végeznek George R.R. Martin regényeinek tévésorozatra adaptálásával. Kevés megfilmesítés van, ami annyira röhejessé teszi a „hiszen csak az a dolguk, hogy ne rontsák el az eredetit” attitűdöt, mint ez, mert ugyan tény, hogy a széria a lehető legpontosabban követi le a könyvek cselekményét és karaktereit, de tudjuk, hogy az ördög a részletekben lakozik. Vagyis csak lakozna, ha maradna neki hely. De nem marad.

David Benioff és D. B. Weiss mesterien viszik előre az egyre komplexebb és monumentálisabb sakkjátszmát, pont ott véve el az eredetiből, és pont ott adva hozzá, ahol a médiumok különbözőségei ezt megindokolják, és a harmadik évad nyitánya a csúcsteljesítményeik közé tartozik. Méghozzá éppen azért, mert annak ellenére tud lenyűgöző lenni, hogy csak egy bemelegítés, egy felvezetető rész, ami megágyaz a következő kilenc epizód (és a negyedik évad) grandiózus, szív- és elmeszakító eseményeinek.

Sárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében.  

A pécsi illetőségű, civilben jogászként dolgozó filmkritikus első regénye igazi sziporka a magyar kortárs krimi fel-felcsillanó egén. A Kádár rendszert már kiröhögtük egyszer Hofival, most kinevethetjük magunkat még egyszer, az idő ismét alkalmasnak találtatott rá. Az elszigetelt kisváros legalábbis ezt a látszatot kelti, bár a végére semmi hahota nem marad, happy end ide vagy oda. Az első pár fejezet alapján egy furcsa tabló rajzolódik ki előttünk, sajátos tragikomédiákkal, beszélő nevekkel. A második fejezetben megkapjuk a beígért gyilkosságot is; kezdődik, visongat a bennünk élő kisgyerek.

SNIKT! Van csorba bőven, amit a filmnek a katasztrofális előd után ki kell köszörülnie, és kétségkívül kapásból tökösebbnek, vagányabbnak, stílusosabbnak néz ki, mint az. Ráadásul vannak benne ninják. És szamurájok.
UPDATE: Kijött még egy, az elsőtől picit különböző trailer is.

„I bring you a warning. Every one of you listening to my voice, tell the world. Tell this to everybody, wherever they are. Watch the skies, everywhere. Keep looking. Keep watching the skies!”

Az 1951-es The Thing from Another World záró sorai túlzás nélkül generációk emlékezetébe égtek bele. Megvolt hozzá a táptalaj: az ’50-es évek már bőven a hidegháborús paranoia jegyében telt, és ezt gyorsan türközni kezdték az amerikai filmek is. A ’40-es években még a gótikus horror rémei uralták a vásznat, de a klasszikus Universal-horrorok sokadik folytatásai és crossoverei (Frankenstein Meets the Wolf Man) az évtized második felére már kifutóban voltak. Helyüket, mint mumust a sci-fi és horrorfilmekben a csillagokon túlról érkező fenyegetés és a tudomány vették át. A The Thing from Another World az egyik első, egyben az egyik legfontosabb példa mindkettőre, és nem mellesleg korának egyik legnagyobb sikere a műfajban, írók és rendezők egész sorának ihletője – a zsáner képviselői máig használják Howard Hawks filmjének időközben toposzokká vált megoldásait.

A fantasztikus, fiktív tájak és országok már az ókortól kezdve megmozgatták az emberiség fantáziáját, Platón Atlantiszát hamarosan korabeli térképeken is feltüntették, a középkorban keresztes hadjáratokat szerveztek János pap mesebeli országába, Swift Gulliverje eljutott Lilliputba és Luggnaggba, Montesquieu a trogloditák királyságáról írt szatirikus művében. Korunk legendagyárosai, a Marvel szuperhőstörténeteinek írói is arra törekedtek a kezdetektől fogva, hogy a valóságba ágyazva hozzanak létre egy másik univerzumot, bár az eleinte óvatos duhajkodás hamarosan átcsapott háborús propagandába, amikor az addig a náci Németország allúziójának használt Prussland és Swastikia eltűnt, és Amerika kapitány egyenesen a címlapon húzott be magának a félelmetes Führernek. Ugyan a politikai korrektség egyre kevésbé játszott szerepet a kiadók erre vonatkozó döntéseiben, a fiktív és a valóságos országok közötti viszonyok olyan sztorikra adtak lehetőséget, amelyeket nem lehetett kihagyni: a szárazföldet leigázni vágyó Namor herceg Atlantisza már a legelső Marvel címben, a Marvel Comics első számában feltűnt, Fátum doki pedig az első szupergonosz, aki saját országának köszönhetően diplomáciai védettségével hergelhette az amerikai hősöket. A hidegháború alatt különösen népszerűek voltak az amerikaiak szemében egzotikusan ismeretlen közép- és kelet-európai országok, mint Latveria és Symkaria. Kis hazánk pedig itt jön a képbe, hiszen a Marvel-univerzum geopolitikai atlaszában mi bizony mindkettővel elég szoros viszonyt ápolunk.

Various Artists: Django Unchained

A filmzene számomra mindig is azt a zenét jelentette, amit direkt az adott filmhez komponáltak, nem pedig azokat a már meglévő dalokat, amiket utólag szórtak szét a játékidőben. De persze vannak rendezők, akik olyan nagy műgonddal, olyan tudatosan választják ki a létező zenéket a filmjeikhez, hogy azokat mintha direkt az adott jelenethez írták volna. Ilyen pl. Tarantino, és a Django már csak azért is említést érdemel a Geekzaj hasábjain, mert ez az első munkája, amihez nem csak a világ nagy zenei könyvtárából szemezgetett, hanem új zenéket is íratott, több előadóval. Köztük rögtön a legendás Ennio Morriconéval, akivel az „együttműködése” évekre nyúlik vissza. Az idézőjel persze azért van, mert eddig csupán annyi történt, hogy Tarantino több filmjében is felhasználta az olasz mester műveit, egész pontosan, a Kill Bill első részétől kezdve mindegyikben. A Becstelen Brygantikhoz már magát Morriconét akarta felkérni komponistának, de ő egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott kötélnek állni – a rendező cserébe 8 korábbi zenéjével töltötte fel a soundtracket (a The Big Gundownból rögtön két számot is használt). A Djangóhoz Morricone egy dalt írt, amit Elisa Toffoli ad elő Broomhilda és Dr. Schultz jelenetének felvezetéséhez: egy gyengéd, édes-szomorú spanyol ballada, ami már csak nyelvével is kilóg kicsit a többi szám közül. A komponista egyébként úgy érezte, hogy Tarantino rosszul, inkoherens módon használta fel a zenét, és arra a döntése jutott, hogy nem dolgozik vele többet. Tény, hogy első hallásra a soundtrack elég eklektikusnak hangzik. Kezdve az eredeti, masszívan westernes-melankolikus, 1966-os Django-témától és Jim Crocének a két főhős barátságát aláfestő country dalától, Morricone egy egész sor egyéb zenéjén (a Két öszvér Sarah nővérnek-ből van több is) és Jerry Goldsmith Nicaragua című gyönyörű, közép-amerikai témáján át (az Under Fire-ből) az össze-vissza mixelt, filmből vett dialógusokkal bolondított 2Pac/James Brown rapig, van itt minden. De ahogy az már Tarantinónál lenni szokott, a film alatt tökéletesen működik mindegyik, és a külön a filmhez szerzett dalokból kiemelkedik még kettő: Anthony Hamilton lendületes, mégis szomorú Freedomja, ami Broomhilda és Django flashbackjeit festi alá, és főleg, a Who Did That To you? John Legendtől, ami átveszi a főhős témájának szerepét a nyitányban hallott, említett Djangótól, és már-már himnikus magasságokba emeli a bosszúhadjárattá változott nőmentést.