A cikk vendégboggerünk, Ingorion munkája.

A cliffhangernek, vagyis függővégnek, wtf-nak, az olyan történésnek, amely után órákig, jobb(?) esetben napokig, hetekig céltalanul kóválygunk az emberek között, minden médiumban – filmekben, sorozatokban, regényekben és képregényekben – fontos szerepük van. Van, hogy kultstátuszba emeli az adott művet, vagy szállóigévé tesz idézeteket – Luke, I’m your father -, van, hogy felülír egy már éppen csak vegetáló könyvsorozatról alkotott képet – lásd Stephen King Setét Torony ciklusának koponyafal-szaggató befejezését – de éppen néplázadást is elindíthat, mint a tavaly decemberi Amazing Spiderman 700. számának konklúziója. És lassan eljutunk a sorozatokig, ahol létfontosságúak a jó csavarok. Egyrészt, mert megakadályozzák, hogy a szériák belefulladjanak a saját maguk által felállított korlátok mocsarába, de minimum lehetőséget adnak, hogy a készítők, ha csak néhány rész erejéig is – vagy akár végleg -, új irányba tereljék nagy műgonddal elkészített alkotásukat. Másrészt, egy jól irányzott, évadvégi izmos kis wtf-kal akár új nézőket nyerhetnek/régieket is visszacsábíthatnak.   

Lufiapokalipszis! Don Hertzfeldt nem teljesen normális, ez több rövidfilmjéből is kiderül - de egyikből sem olyan nyilvánvalóan, mint a Billy's Balloonból, ami az ember legzsigeribb félelmeit ragadja meg, és vetíti ki. Szadista, brutális és rettenetes, ráadásul bebizonyítja, hogy Hitchcock hülyét csinált magából, amikor a madarakat tette meg mumusnak. Madarak? Ugyan, mégis ki fél a madaraktól? Ellenben a lufik... Ijesztően kerekek, alattomosan színesek, és még a gravitáció sem képes legyőzni őket. Csak idő kérdése, hogy átvegyék az uralmat a bolygón, és leigázzák az emberiséget. (Most aztán egész nap ki sem merek majd mozdulni a lakásból.)

Lehet-e elfogulatlanul nézni egy filmet, amit 30 évvel bemutatása után nagyvonalúan csak John Carpenter „Világvége trilógiájának” első részeként jegyeznek? Az eposzi jelző akkor is jogos, ha az író-rendező Carpenter már 1982 előtt is levezényelt pár kisebb apokalipszist – gondoljunk a Halloween világvége utáni hangulatot árasztó őszi kertvárosára, a Menekülés New Yorkból és A 13. Rendőrőrs ostroma háború sújtotta utcáira, vagy a Sötét csillag intelligens atombombáira. Az 1982-es „A dolog” (The Thing) központi témája azonban tényleg az emberi civilizáció pusztulása – az emberi civilizációtól elzárt helyen.

Több mint négy évvel az Armada megjelenése után az Agave kiadó jó szokása szerint újfent a honi fantasy és sci-fi kiadásban tátongó hézagok egyikének befoltozására vállalkozott, aminek köszönhetően húsvét táján polcunkra tehettük a tökéletesen jogos, bár mostanra már unalomig ismételt „kortárs fantasztikus irodalom fenegyereke” eposzi jelzővel ékesített China Miéville 2011-es, Locus díjjal kitüntetett, sorban utolsó előtti regényét. Ez úgy ahogy van, tök jó, így kicsit rendhagyó módon nem csupán az ilyenkor szokásos recenzióval tájékoztatunk, de még egy a fordítóval, Juhász Viktorral folytatott beszélgetéssel is megfejeljük beszámolónkat.

Bár a Konzulváros megjelenése kétségkívül nagyon örömteli esemény, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az eddig itthon megjelent Miéville regények és e mostani között bizony hosszú idő telt el, és akkor a magyar kiadás négy éves hiátusa még el is törpül a szóban forgó művek eredeti megjelenési ideje között tátongó időbeli szakadék mellett. Nem számonkérés akar ez lenni, a magyar könyvkiadás helyzete és az olvasói érdeklődés olyanok, amilyenek, csupán ha valaki utoljára a Perdido pályaudvar, végállomást vagy az Armadát olvasta volna ettől a bizonyos fenegyerektől, jó lesz észben tartania, hogy alsó hangon is kilenc éves írói fejlődést ugrik át a Konzulváros kézbevételével. Márpedig egy olyan szerzőnél, aki egyrészt tudatosan megy szembe az elvárásokkal, másrészt nagyjából évente rukkol elő egy-egy, rendre már témaválasztása miatt némi értetlenkedő ámulatot kiváltó sztorival, tetejébe még hangoztatott szándéka, hogy minden egyes regényét más-más zsánernek szentelje, ez nagyon nem mindegy.

Én lepődtem meg rajta a legjobban, amikor annak idején ültem a moziban, és élveztem A Kobra árnyékát. Főleg, hogy az év legnagyobb vackára számítottam, mivel ugye a film a minden szempontból tolerálhatatlan Transformers sikerének farvizén úszott be – ráadásul, vállalva annak veszélyét, hogy egy magamfajta képregénygeektől ez afféle szubkultúra-sznobizmusként csapódik le, képtelen vagyok akár egy picit is komolyan venni egy olyan filmet, ami a Hasbro-logóval indít. De Stephen Sommers tudott valamit, amit Michael Bay nem, és a megalománia izzadságszagát félig-meddig blokkolta egy kis iróniával és könnyedséggel. Ezzel együtt is gyanús volt ez nekem, úgyhogy tavaly újranéztem, abból kiindulva, hogy első megtekintéskor túl megengedő voltam, vagy egyszerűen olyan alacsonyan volt a léc, hogy kúszva sem lehetett leverni – majd most a helyére kerülnek a dolgok, gondoltam. Ehhez képest ennek a rohadéknak volt bőr a pofáján, hogy másodszor is elszórakoztasson. És ehhez kaptam most meg még Bruce Willist és Dwayne Johnsont is, szóval minden megvolt ahhoz, hogy vigyorogva nézzem az amúgy vártaknak megfelelően ostoba filmet. Mégis, kishíján aludtam helyette.

Még a második évad tizedik részében volt egy briliáns kép, ami abszolút definitív a sorozat fő témája szempontjából. Rick és Shane egy autóval tartottak céljuk felé, és utóbbi az ablakon kibámulva lett figyelmes egy zombira, ami a nagy, útmenti mezőn csoszogott lassan, céltalanul. Shane kifejezéstelen arccal bámulta, és az akkori események egyéni drámáinak kontextusán túl a kép bírt, illetve máig bír egy általánosabb jelentéstartalommal. Konkrétan: a zombi a csendélet része, a hétköznapok része, az élet, méghozzá a normális, megszokott élet része. Megszűnt megmagyarázhatatlan, természetfölötti horrornak lenni, és a civilizációt elpusztító kataklizma után, amit okozott, lassan csak egy markáns, de tipikus eleme lett az új világrendnek.

• A Wonderconon megerősítették, hogy ha az új EVIL DEAD sikeres lesz, akkor jön majd az EVIL DEAD 2 és (Raimitől) az ARMY OF DARKNESS 2. De ez még nem minden, ugyanis azt tervezik, hogy a klasszikus és a remake világát kombinálják egy crossoverben, a franchise hetedik filmjében.
• Guillermo Del Toro hol DARK UNIVERSE, hol HEAVEN SENT címen emlegetett filmterve (a DC misztikus hőseinek csapatfilmje, Bosszúállókja lenne) még csak "x" év múlva készül el (a rendező először CRIMSON PEAK című kísértetsztorit forgatja le), de már megírt hozzá egy "bibliát", ami alapján a forgatókönyvíró dolgozik majd. ÉS a film elsősorban JOHN CONSTANTINE karakterére fog koncentrálni. A csapat (többi tagját már bejelentették korábban: Swamp Thing, a démon Etrigan, Deadman, a Spectre és Zatanna) egy az Artúr/Merlin legendákban gyökeredző fenyegetéssel veszi majd fel a harcot.