„I bring you a warning. Every one of you listening to my voice, tell the world. Tell this to everybody, wherever they are. Watch the skies, everywhere. Keep looking. Keep watching the skies!”

Az 1951-es The Thing from Another World záró sorai túlzás nélkül generációk emlékezetébe égtek bele. Megvolt hozzá a táptalaj: az ’50-es évek már bőven a hidegháborús paranoia jegyében telt, és ezt gyorsan türközni kezdték az amerikai filmek is. A ’40-es években még a gótikus horror rémei uralták a vásznat, de a klasszikus Universal-horrorok sokadik folytatásai és crossoverei (Frankenstein Meets the Wolf Man) az évtized második felére már kifutóban voltak. Helyüket, mint mumust a sci-fi és horrorfilmekben a csillagokon túlról érkező fenyegetés és a tudomány vették át. A The Thing from Another World az egyik első, egyben az egyik legfontosabb példa mindkettőre, és nem mellesleg korának egyik legnagyobb sikere a műfajban, írók és rendezők egész sorának ihletője – a zsáner képviselői máig használják Howard Hawks filmjének időközben toposzokká vált megoldásait.

A TTfAW a kortárs nézők számára az egyik legijesztőbb filmnek számított, amit valaha láttak, és ugyan a mai közönségből már nyilván nem képes ugyanilyen reakciókat kiváltani, még mindig van olyan hatásos, hogy megértsük a körülötte annak idején kialakult hisztériát. Annak ellenére, hogy „az intelligens répa” koncepciója finoman szólva nevetségesen hangzik (főleg, hogy az egyik szereplő konkrétan használja ezt a kifejezést az idegenre), és hogy ezzel Hawks pont kihúzta az eredeti történet méregfogát. A film ugyanis John W. Campbell 1938-as Who Goes There? című novelláján alapul, ami a szerkezetétől a stílusán, hangvételén át a keményfiú főszereplőig, sok tekintetben korszakának egy tipikus ponyva-sci-fije – kivéve, hogy az antarktiszi expedíciót megtámadó lény tökéletesen leutánozza áldozatainak kinézetét és személyiségét, a lehető legfélelmetesebb belső ellenséggé formálva magát.

Campbell sztorijának ezt a fő aspektusát Hawks egyszerűen kikukázta. A TTfAW-ben az északi sarki tudományos állomásra érkező katonák feladata az, hogy felkutassanak egy közelben landolt ismeretlen repülő objektumot. A jégből való kihalászás közben az idegen űrhajónak bizonyuló objektum megsemmisül, de a katonák pár méterre tőle találnak egy túlélőt. Visszaviszik a bázisra, ahol a növényalapú, így hagyományos módszerekkel bajosan elpusztítható életforma idővel kiolvad a jégtömbből, amibe belefagyott, és szaporodni akar – ahhoz pedig vérre van szüksége. A TTfAW a novella legmarkánsabb sztorielemének elvetésével egy tipikus szörnyfilmmé válik, amiben egy csapat férfi (és egy nő) bezárva találják magukat egy viszonylag kis helyen, amit kívülről-belülről ostromol egy rettenetes lény. Ha ebben a mondatban pár szót megváltoztatunk, akkor megkapjuk a Rio Bravót – bár a hivatalos kreditek szerint Christian Nyby volt a rendező, és még a színészek is egymásnak ellentmondó információkkal szolgáltak arról, hogy ő vagy Hawsk dirigálta igazán a filmet, utóbbi le sem tagadhatná magát, kézjegye faltól-falig ott van minden jeleneten, íróként is.

Kemény, határozott férfiak egy életveszélyes helyzetben találják magukat, és együtt dolgoznak a veszély legyűrése érdekében. Hawks, rá jellemző módon, roppant elegánsan, egyszerűen, alig mozgó kamerával, de hatásosan rendez, és végig csoportképekkel dolgozik. Egyáltalán nincsenek közelik, kettőnél kevesebb szereplőt sosem látunk egy képen, és csak kettőt is nagyon ritkán. Minden az együttműködésről, a külső ellenséggel szembeni összefogásról és a férfiak közti kötelékről szól. Ugyanakkor a cél eléréséhez választott eszközökben már hiányzik az egyetértés a bázis két csoportja, a tudósok és a katonák közt. A film egyértelműen utóbbiak oldalára áll, a tudósokat leginkább izgága, félbolond, a felfedezés ígéretétől elvakult, ön- és közveszélyes mániákusokként ábrázolja – Hiroshima után vagyunk, az amcsik és a ruszkik atomarzenállal felfegyverkezve feszülnek egymásnak, a fél világ attól retteg, hogy önnön találmánya okozza majd az egész emberi civilizáció végét.

Persze, hogy az idegen lény radioaktív, mi más lehetne? (Még egyszer: az ’50-es évek hidegháborús paranoiájában vagyunk, a szomszéd szemeteskukája is radioaktív.) A szereplők egy Geiger-számlálóval felszerelve keresik az idegent, a pityegő műszer pedig ezzel örökre szóló bérletet szerzett magának a sci-fik és a horrorok nagycsarnokában. A következő évtizedekben minden valamirevaló műfajfilm valamely karakterének a nyakában ott lógott a készülék, később pedig futurisztikus mozgásérzékelővé mutálódott – ld. Aliens. És ha már James Cameron klasszikusánál tartunk, annak egyik leghíresebb szekvenciája („már bent kellene lenniük”) sokat köszönhet a TTfAW-nek.

A film legnagyszerűbb jelenete egy ártalmatlan dialógusból nő ki (nem ez az egyetlen ilyen a filmben, Hawks nagyon tudta, hogy egy egyszerű beszélgetést hogy fordítson minden átmenet nélkül suspense-be): a Geiger-számláló pityegni kezd, a lény közeleg. A férfiak gyorsan védekező pozíciót vesznek fel, a számláló egyre nagyobb értéket mutat. A fény kialszik, felhangzik a készüléket kezelő katona kiáltása („The needle’s hit the top”), az ajtó pedig kivágódik, és ott áll a rettenet – ma már aligha ugrik ki bárki a székéből, de ez a jelenet, a felépítésével, a tempójával, a megvilágításával akkor is a feszültségkeltés magasiskolája. A lényt egyébként a felismerhetetlenné maszkírozott, két méter magas westernikon, James Arness játszotta, de mivel sosem mutatják közelről, tisztán és sokáig, a fenyegetés illúziója többnyire megmarad. Persze így is csak egy nagy, nehézkesen járkáló félóriásnak tűnik, a novella hűbb, 1982-es adaptációjához képest egyenesen nevetséges. Hawks növényalapú földönkívülije beleillik a sci-fi és horroralakok úgy 99%-a, tehát a humanoid, vagy valamilyen állatra láthatóan hasonlító szörnyek közé. John Carpenter filmje ellenben nem kis részt azért olyan átkozottul félelmetes, mert a novellához hasonlóan pont ezt a kényelemfaktort, ezt a felismerhetőséget negligálja, és egy olyan szörnyet szabadít el, ami a borzalmas, felfoghatatlan, embertelen, állandóan változó, visszataszító formátlanságával a csúcsra katapultálja az ismeretlentől való félelmet.

Érdemes egyébként egy kicsit megvizsgálni a filmet az eredeti novella és a későbbi adaptáció kontextusában. Campbellnél az idegen űrhajó 20 millió évvel a cselekmény kezdete előtt landolt, a lény elpusztításával egy csapásra megszűnik minden fenyegetés. Hawksnál csak egy-két nap telik el az idegen érkezése és a film eleje között, a veszély a hidegháborús rémképnek megfelelően megmarad, bármikor jöhet egy újabb csészealj, bármikor kezdődhet egy invázió, a földönkívüliek a kommunisták metaforáivá válnak („Watch the skies”), a happy end nem teljes. Carpenternél pedig a happy endnek már a gondolata is csak vicc, nála már mindegy, hogy az űrhajó évezredekkel korábban érkezett, egy invázió nemcsak valószerűtlen, de felesleges is, egyetlen lény megmaradásával vége mindennek, a zárójelenetben teljes a nihil. Összességében jó, hogy így alakult, jó, hogy Hawks kihúzta az egyenletből az áldozatát leutánozó parazita koncepcióját, mert az így megmaradt Carpenter következő adaptációjára (ami még csak véletlenül sem a Hawks-film remake-e, bármilyen sokan szeretik is úgy emlegetni), és két remek filmünk van ugyanabból az alapanyagból. És bár fel sem merül a kérdés, hogy melyik a jobb, azért nincs miért szégyenkeznie az ’51-es verziónak sem.