• Úgy néz ki, Robert Redford jegyet váltott a Marvel moziuniverzumába: ha minden jól megy, egy magasrangú S.H.I.E.L.D.-ügynököt játszik majd a CAPTAIN AMERICA: THE WINTER SOLDIERben.
• A Veronica Mars sikerének sodrában Eric Powell mindenkit megnyugtatott, hogy a pénz, amit a THE GOON képregényének David Fincher-féle adaptációjára kalapoztak össze hónapokkal ezelőtt, szintén a Kickstarter segítségével, jó helyen van: a projekt él, az animációs filmen dolgoznak, Clancy Brown (a Goon) és Paul Giamatti (Franky) még mindig fedélzeten vannak.
• Fusson, ki merre lát, mert a MENEKÜLÉS NEW YORKBÓL remake, ami pár évvel ezelőtt bedöglött, most újra terítéken van: Joel Silver rögtön trilógiában gondolkodik (mert manapság az a menő), és az első részt afféle újító/eredetmesélő franchise-rebootként képzeli el, mint a Majmok bolygója: Lázadást.

Antropomorf macskákkal teli sötét, füstös, zenétől hangos városban játszódó szürreális, 2D-animációs noir horror, Nick Cave versben elszavalt narrációjával. Akinek ennyi nem elég, hogy lenyomja a 'play' gombot, annak (bár őszintén nem értem, mit keres itt), kicsit bővebben: az ausztrál The People’s Republic of Animation stúdió 2009-es rövidfilmjében egy bársonyos hangú dámába belehabarodott költő kénytelen szembeszállni egy világítótoronyba költözött őrülttel, aki egy ördögi szerkezet (a címbeli macskazongora - ami, meglehetősen felkavaró módon, nem biztos, hogy fiktív találmány) működésbe hozása céljából sorra rabolja el a macskákat a város utcáiról. Fantasztikus atmoszféra, nagyszerű zene, csodálatos képi világ és Nick Cave isteni hangja. Tökéletesség. 

Constantine #1

Történet: Jeff Lemire & Ray Fawkes
Rajz: Renato Guedes
DC Comics

Bevallom, nagyon érzékenyen érintett a Hellblazer kaszájának híre, aminek hallatán én is gonosz átkot szórtam az egész DC kollektíva, különösen Dan DiDio fejére. Tudom én, hogy nem csak Johnt, de a HB-t is alaposan megrágta már az idő, és sejtettem, sőt, tudtam, hogy egyszer úgyis bekövetkezik a kegyetlen vég, de azért bíztam benne, hogy ez majd minél később történik meg. A DC végül nem kinyírta, hanem előre eltervezetten, mondhatni szisztematikusan rebootolta a karaktert, úgy, hogy megfiatalított klónját először visszavezette a főuniverzumba, majd a 88 óta futó eredeti vonal elvágásának hírével együtt, egy új önálló sorozatot is bejelentett. Az ortodox Hellblazer hívők, köztük én is, ettől egyáltalán nem nyugodtak meg, mert az eredeti sorozat legnagyobb erénye, a darkos, nyersebb, cinikusabb "brites" hangulat és hangvétel volt (lévén a 300 szám során szinte végig brit írók építgették és ápolgatták a mítoszt), és joggal féltek tőle, hogy a fiatalabb korhatár besorolásba és a jelmezes szuperhősökkel teli univerzumba már csak egy kiherélt és felvizezett Constantine férhet be. Nos, nem meglepő módon a Constantine első száma mindezen félelmeket sajnos igazolja is, ugyanakkor egyelőre a helyzet talán nem olyan rossz, mint elsőre vártam. Kétség ne essék, ez a fickó nem John Constantine, a Nevető Mágus, csak valaki, aki hasonlít rá, és aki az ő szavajárását használja, és ez a képregény pedig nem holmi "Hellblazer Újratöltve", hanem csak a DC újabb mágia-tematikus mainstream sorozata, ami történetesen halványan emlékeztet egy néhai fasza Vertigo sorozatra. A Constantine természetesen nem kapcsolódik a Vertigós címhez, és szerintem a Justice League-eshez sem, de ezt nem tudom, mert azt nem olvasom. A történet (melyben John New Yorkban összefut egy Chris nevű látomásokkal küzdő haverjával, hogy aztán a nyomokat követve Norvégiában kutassanak egy bizonyos Croydon Iránytűje nevű artefaktum után), egyszerű, kapkodósan gyors, túl harsány, ötletet, stílust, hangulatot pedig elektronmikroszkóppal sem találni benne. Egyszerűen túl kiszámíthatóan mainstreamnek tűnik a cucc ennyi alapján is. De azért nem is írnám le azonnal, mert úgy tűnik, az új nyomokban azért őriz valamit az eredeti John jelleméből, és talán a sztoriban is még lehet kraft. Amennyiben elfogadom a tényt, hogy az a John, akit én ismertem és szerettem nincs többé, és a kedvenc amerikai képregénysorozatom sem fog már visszatérni többet, akkor a gyász elvonultával talán egy hitvány és méltatlan pótléknak megteszi majd. De erről csak pár szám után nyerhetek bizonyosságot. Egyelőre mindössze emészthető, de nem több. Guedes rajzai bár szépek, és tulajdonképpen kikezdhetetlenek, valójában átlagos és unalmas amerikai képregényrajzok, mindenféle egyediség nélkül, de azért megteszik.
(Chavez)

Az emberek és emberszerű robotok közötti viszony már jó ideje foglalkoztatja a művészeket, nem is kell hozzá sok gógyi, hogy rájöjjünk, miért. Nem kevés történetírót ihletett meg az ember képmására létrehozott mesterséges értelemmel kapcsolatos erkölcsi dilemmák összebogozása, illetve az e fölött való moralizálás. Elég csak egy beszélgetésbe bedobni az asimovi robotika alaptörvényeit, máris parázs eszmecsere van kinézőben (kivéve persze, ha nem az alkalmas személyt szólítjuk meg, bár 2013-ban azért tartunk már ott, hogy mindenkinek legyen véleménye a dologról). Az utóbbi időben sorra születtek a téma elég egyoldalú aspektusából megközelített művek, értem ezalatt az emberiség ellen törő gépek koncepcióját, amivel alapvetően semmi baj nincs, volt szerencsénk pár emlékezetes darabhoz. Igen ám, de mi van a földhözragadtabb, valóságunk fejlődését továbbgondoló alkotásokkal? A robot és Frank célja pont az, hogy az emberközelibb megközelítést vegye górcső alá, no meg, hogy elmeséljen egy kedves, szerethető történetet.

Megboldogult ifiúr koromban oly szerencsés nyikhaj voltam, hogy közvetlen baráti körömben nem csupán a VHS magnó volt könnyedén hozzáférhető, de a hardveren túl a friss tartalom beszerzése sem okozott különösebb nehézséget. A videó elmondhatatlanul nagy menőségnek számított (haver szerint: „Az ember nem jár olyan pinával, akinél a családban nincs videómagnó, mert az ma már vállalhatatlanul ciki!”), plusz C64 - naná hogy 1541-II típusú lemezmeghajtóval! - és BMX, meg a robotos kvarcóra, így már érthető, miért is irigykedtek oly hevesen a csicska bések (a céseket nyilvánvaló okokból ignoráltuk). A filmeket Pisti szerezte (utólag belegondolva: inkább a faterja lehetett a dealer), s miután igen erős nyugat-európai kalózkapcsolatai voltak, már akkor is a magyar bemutató előtt néztük az akcióhorrornindzsát, miközben nem ám Duna kavicsot, hanem Toblerone csokit tömtünk az arcunkba.

Ennek az idilli világnak Chuck Norris volt a legnagyobb hőse, akit a magyar hangalámondásban a Csendes düh (Silent Rage, 1982) címen futtatott akciófilmben volt szerencsém megismerni.

Érdekesen működnek a divathullámok. Mi lehet az oka, hogy a vámpíros-romantikus művek robbanásszerűen hódítottak maguknak teret, árasztották el a piacot klónok seregével, míg a kalózos témájú alkotásokat úgy kell levadászni? A férfias témaválasztás lenne az oka? A zombik is inkább ezen oldalt erősítik, szóval nem hinném. Talán a Karib-tenger kalózai ugyanolyan hatású lett volna, mint a Gyűrűk Ura? Vagyis jött, látott, és mindent lesöpört az asztalról, egy személyben volt a műfaj feltámasztója és kivégzője is, a nyomában pedig jó ideig nem serken majd a kreativitás füve? A filmekre ez igaz lehet, de a könyvekre, érzésem szerint, már kevésbé. Egy igazán jó és hangulatos kalóztörténetért egészen 1987-ig kellene visszamennünk? Remélhetőleg nem, azonban az előbb említett évszám egy egészen rendkívüli és mondhatni, mérföldkőnek számító dátum a kalózos témájú művek esetében. Ekkor jelent meg ugyanis Tim Powers Ismeretlen vizeken című kalandregénye, ami előbb a Monkey Islandet megalkotó Ron Gilbert-et, később a Karib-tenger kalózai készítőit ihlette meg, de betyárosan.

Tim Powers neve ismerősen csenghet a magyar olvasók számára, hiszen évekkel ezelőtt a szebb napokat látott Valhalla Páholy gondozásában jelent meg az Anubisz kapui című örökbecsű darabja. A mű az akkori rossz szokásnak megfelelően két kötetre bontva jött ki, igénytelen borítóval, de remek fordítással, így a nagyszerű történet teljes mértékben kibontakozhatott a hazai olvasók számára. Tim Powers saját bevallása szerint tudatosan keresi azokat az alaptémákat, amik mélyen gyökereznek a valóságunk történelmében, kiszakíthatatlanok onnan a számtalan hiteles tény miatt, ám található bennük annyi misztikum és rejtélyes momentum, hogy meglódítsa a fantáziáját, és saját szája íze szerint töltse be a lyukakat. Az Anubisz kapui iskolapéldája ennek a koncepciónak, az alternatív történelmi regények szamárlétráján bizony előkelő helyet foglal el.

Tevekiütés, keselyűnyak-elharapás, hatalmas, férfias őserő, ellenállhatatlan vadság és monumentális zene. Bár 1982-ben még aligha létezett olyan, hogy "tipikus Schwarzenegger-film", bő három évtized távlatából a Conan a barbár mégis inkább tűnik egy tipikus Schwarzenegger-filmnek, mint egy igazán hű Robert E. Howard-adaptációnak. És bármilyen jó lenne egyszer egy utóbbit is látni a mozivásznon, ez nem különösebben zavar egyikünket sem, mert John Milius klasszikusa a maga jogán is egyike lett A Filmeknek, Amik Formálták Az Ifjúságunkat - és az ereje még ennyi idő után sem szállt el. Nem szégyellünk nosztalgiakönnyeket hullatni, amikor visszaemlékszünk első találkozásunkra vele - nem lehet mindenki olyan kőarcú barbár, mint Arnold.