"...amióta az ősember először mászott elő barlangjából és felemelte tekintetét a csillagos égboltra, azóta tűnődünk azon, van-e ott valaki..." zengi a planetárium ezerszer túltekert és átmásolt magnója. "...Vajon egyedül vagyunk-e a Világegyetemben? Mi van a csillagokon túl?" Ez a fajta fennkölt magasztalása az esti égboltnak egészen addig működött, amíg felnézve éjszakánként a biztosító-társaságok, sörreklámok neonfénye és az ezerszer áldott halálsárga közvilágítás végleg el nem zárta tőle a városi embert. A kíváncsiság - noha a közoktatás és a tudományos-ismeretterjesztésen élősködő bukott asztrofizikusok mindent megtettek - szerencsére megmaradt bennünk. És ennek egyenes ági következménye a tudományos-fantasztikum.

A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.

A folyamatnak hála a szélesebb körben prezentált ultraerőszakos low budget filmek közül néhány az elmúlt 5 évben eljutott arra a szintre, hogy ha nem is blockbuster-hez mérten, de pár tízezer dollárnál jelentősebb költségvetéssel bírt. A grindhouse filmekhez készített fake trailerek közül pedig a különösen nagy érdeklődésnek örvendő darabok (mint pl. a Machete) önálló egészestés mozit kaptak. Valami ilyesmiről van szó Jason Eisener Hobo with a Shotgun című filmjének esetében is.

Alex Chandon már jó ideje igyekszik némi helyet kirugdosni magának az európai horror-hadszintéren, emlékszem még szinte gyerekként, a kilencvenes évek elején volt a munkáihoz először szerencsém a szuperalacsony-költségvetésű Drillbit (1992) formájában. Az Inbred esetében azonban, úgy néz ki, már normális büdzsé állt rendelkezésére - az eredmény ez eddig látottak alapján több mint ígéretes.

Dyga Zsombor a leginkább beskatulyázhatatlan a kortárs magyar rendezők közül. Érdemi pályafutását egy jópofa lakótelepi komédiával, a Tesóval kezdte, ezt követte siralmasan érdektelen és humortalan akcióvígjátéka, a Kész cirkusz, hogy aztán tavaly a Köntörfalak című zseniális kamaradrámájával bizonyítsa, hogy nem szabad őt leírni, és egyszersmind adjon egy jó nagy barackot azoknak a fejére, akik a pénzszűkét jelölik meg démonként, ami nem hagyja kibontakozni a hazai filmgyártás kreativitását. Most meg thrillert csinált – és tudjuk, hogy itthon úgy kell a jó műfaji film, mint a víz a sivatagba. Annál is inkább szomorú, hogy Dyga tehetsége és a tagadhatatlan szükségesség ellenére most sem kaptunk jó zsánermozit.

Becsapós a cím, ugyanis az Utolérhez hasonlóan, ebben a beszámolóban is összegabalyodtak az idősíkok. Adós vagyok még néhány film bemutatásával, amelyeket első nap láttam. Most tehát, természetesen a péntekre felírt mozgóképes adag taglalása mellett, az elmaradásaimat is pótolni fogom. Csütörtökön még lelkiismeretesen bent ültem a Puskin mozi nagytermében, és reggeltől estig a vásznat bámultam, pénteken viszont már el-elhagytam a szemle helyszínét. Ez meg is látszott a megnézett filmek mennyiségén. Mentségemre legyen szólva, a pénteken vetített művek nem igazán marasztaltak maradásra. Az első napi hurráoptimizmus elillant, a második nap a kijózanodás jegyében telt el.

A tegnapi nap elkezdődött a hányatott sorsú 42. Magyar Filmszemle. A mustra puritán jellegéhez a Geekz is idomul: videós bejelentkezés a múlt évtől eltérően nem lesz, csupán szöveges összefoglaló. Az viszont minden egyes reggel érkezni fog az olvasóink kávéja mellé a következő néhány napban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra biztatok mindenkit, még azokat is, akik élből elzárkóznak a magyar filmtől, hogy tartsanak velünk. Sokkal több, jó filmalkotás készül itthon, mint azt gondolnánk, csak valamiért a többsége nem jut el a közönséghez, elvesznek valahol útközben. Ez a megállapítás hatványozottan igaz a rövidfilmekre. Ha valami csoda nem történik, azokat tényleg csak a baráti kőr, a szakma, illetve a fesztiválok látogatói nézik meg. Hozzáteszem, a helyzet azért némileg javult az elmúlt néhány évben, ugyanis egyre több hazai kisjátékfilm kerül fel a különböző videómegosztó oldalakra. A mai nap programja ismét bebizonyította számomra, hogy az itthoni gyártású rövidfilmek között egész nagy számban vannak kifejezetten jól sikerült darabok, és nagy ritkán még olyan fantasztikus élménybe is belefuthat az ember, amit hazai nagyjátékfilm már hosszú évek óta nem tudott nyújtani. Ez történt ma is. A tovább után a kötelező magyarfilm-szidás mellett, dicséretek egész sorában fog részesülni a hazai filmszakma, kiváltképp annak fiatal generációja.

Mostantól minden hétfőn feldobom a Geekzre egy film címét (olyan filmét, ami így vagy úgy, de beszerezhető), és ugyanannak a hétnek a szombatján leközlök róla egy kritikát. Hat napotok van arra, hogy megnézzétek a filmet, és felkészüljetek - ha van kedvetek - megvitatni.

Kezdésként kivételesen nem hétfőn teszem közzé a címet, hanem hamarabb: a Filmes Késdobáló első áldozata a The Return of the Living Dead (1985) - a kritika jövő szombaton, 14-én kerül majd ki, addig van időtök megnézni (meg persze utána is megnézhetitek, csak így jobb a móka :)