Az élet aprócska meglepetései: a Thort csak azért vártam, mert tudtam, hogy Patrick Doyle szerzi a zenéjét, aki bő húsz éve az egyik legjobb, legegyedibb stílusú komponista az amerikai filmiparban. Kenneth Branagh V. Henrikével úgy robbant a köztudatba 1989-ben, ahogy Thor pörölye a jégóriások fejébe, és bár főleg kisebb filmekhez adja a nevét, a blockbusterek birodalma sem ismeretlen számára – neki köszönhetjük többek közt a legjobb Harry Potter score-t (A tűz serlege) is. A várakozásokhoz képest azonban a film sokkal jobb lett, míg a zene nem olyan átütő erejű, mint reméltem, bár kétségkívül hoz némi üdítő frissességet Hollywood nagy nyári blockbustereinek egyre homogénebb muzikális világába.

Egy évvel a Nem vénnek való vidék után kijött egy Red című film (amit azóta is nehézkes másoknak ajánlani, mert mindenki a tavalyi hollywoodi komédiára asszociál).  Cselekményében és megjelenésében is végtelenül egyszerű volt. Egy öreg fickóról szólt, akinek pár fiatal srác kinyírja a kutyáját, és ez nem hagyja nyugodni őt. Százszor stilizáltabb és kiélezettebb bosszútörténeteket is láttunk már, mégis őrülten hatásos volt, mert rendelkezett azzal a komor, sorsszerű, civilizált világunk máza által rejtett, de belőlünk kiirthatatlan őserővel, ami miatt két férfi néha egymásnak megy, hogy vért fakasszon. Ez az embernél-istennél erősebb természeti törvény tette annyira hatásossá az említett Coen-filmet is (ahogy McCarthy minden regényét), és emiatt akkora gyomros a szintén igen puritán, de a Redtől még jobb Winter's Bone. Csak itt a gyengébbik(?) nemé a főszerep...

A Nyitott Könyvműhely jóvoltából 20 kötetnyi Scott Pilgrim jóság kerül kisorsolásra 10 szerencsés olvasónk között, amennyiben helyesen válaszolnak nyereményjátékunk kérdéseire. Ezúttal nem leszünk nagyon keménykezűek, mindössze öt kérdést teszünk fel, melyek megoldásaira a Geekzen és a kiadó oldalán lehet segítséget találni.

A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni Scott Pilgrim nyereményjáték címmel a tárgyban és a geolokációs helyszín (gyk: a város neve, ahol laksz) megadásával. A minden kérdésre helyes megfejtést beküldők közül sorsoljuk ki azt az öt vidéki és öt budapesti szerencsés nyertest, akik a hat részes Scott Pilgrim képregénysorozat két első kötetét zsákolhatják be. A beküldés határideje május 25-e éjfél. Játékra fel!

Kötelességemnek érzem azzal a vallomással kezdeni, hogy tetszettek az eddigi Karib-filmek. Igen, mindegyik. Mert igaz, hogy a színvonal folyamatosan csökkent, de még az elnyújtott, és helyenként erőltetett harmadikban is több ötlet és humor volt, mint öt másik tetszőleges hollywoodi megafilmben együttvéve. Lehet, hogy Gore Verbinski csak egy iparos (bár a Rango után már ebben sem vagyok olyan biztos), de annak roppant ügyes. Viszont a negyedik etapra Rob Marshall ült helyette a rendezői székbe, és akárhogy töröm a fejem, nem tudom elképzelni a stúdiófejeseknek és a producereknek azt a gondolatmenetét, ami ehhez a rendezőválasztáshoz vezetett. „Egyértelmű, adjuk oda Marshallnak a könnyed, pörgős, kreatív, akciódús, látványos nyári blockbustersorozatunk új részét, hiszen ő csinálta a…” Chicagót? A Kilencet? Az Egy gésa emlékiratait? Mégis melyiket tekintették referenciának egy Karib-sequelhez? De jobban belegondolva, tökmindegy, mert már a forgatókönyvnél bukik az egész. Meg Johnny Deppnél.

Változik a világ. A felnőtté válásról szóló történeteknek nem olyan régen még gyerekek és tinédzserek voltak a főszereplőik, Bryan Lee O’Malley 2004-ben indult, és tavaly véget ért, hatrészes sorozatában viszont már a bőven huszonéves főhőst próbálja önismeretre és felelősségre nevelni az élet, ráadásul nem csak képletes, hanem valódi pofonokkal is. A korszakcsúsztatásnak van értelme. Lehet, hogy manapság a fiatalok hamarabb szeretnek, szexelnek, buliznak, isznak, és akár hamarabb élnek szüleiktől független életet, mint régen, de ettől még nem válnak „belül” is felnőttekké. És egy útját, önmagát, a világban való helyét bájos esetlenséggel kereső karakter sokkal viccesebb, ha már a harmadik x felé tapos. Főleg, ha közben új csajának gonosz exeivel kell videójátékstílusú élethalálharcokat vívnia.

A kanadai szerzőt egy honfitársaiból álló zenekar egyik, Scott Pilgrim című dala ihlette meg, amit az énekese pozitívnak és édeskeserűnek írt le. Ebből kiindulva vetette papírra a sorozat első, még erősen önéletrajzi ihletésű fejezetét (O’Malley elmondása szerint az amerikai barátnőtől a meleg lakótársig, Scott életének alapjai teljes egészében az ő kora húszas éveire rímelnek), miután a Lost at Sea című, jóval komolyabb hangvételű graphic novellel már bizonyított az Oni Pressnél. Messze nem szokványos, hogy egy újonnan érkezett képregényalkotó szinte azonnal egy hat kötetből álló szériával szabaduljon rá a piacra, de a Scott Pilgrimmel a szerző megütötte a főnyereményt. Aligha volt 2004-ben amerikai képregény, ami ilyen friss, sziporkázó, lendületes, ötletes, a maga videójátékos-szuperhősös metafikciójával ilyen valóságtól elrugaszkodott, karaktereivel és szituációival mégis ilyen életszerű és hiteles lett volna. A közönség pedig zabálta is, és már 2005-ben megkezdődtek a tavaly bemutatott (sajnos kissé félresikerült, és jókorát bukott) filmadaptáció előkészületei.

15 ezer dollárból készített nerd-film a nerd/geek-élet kevésbé napos oldaláról, egy megszállott Dungeons and Dragon játékossal a főszerepben. A 3 perces "teaser" előnye, hogy utána már teljesen felesleges magát a filmet is megnézni. 

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.