Dyga Zsombor a leginkább beskatulyázhatatlan a kortárs magyar rendezők közül. Érdemi pályafutását egy jópofa lakótelepi komédiával, a Tesóval kezdte, ezt követte siralmasan érdektelen és humortalan akcióvígjátéka, a Kész cirkusz, hogy aztán tavaly a Köntörfalak című zseniális kamaradrámájával bizonyítsa, hogy nem szabad őt leírni, és egyszersmind adjon egy jó nagy barackot azoknak a fejére, akik a pénzszűkét jelölik meg démonként, ami nem hagyja kibontakozni a hazai filmgyártás kreativitását. Most meg thrillert csinált – és tudjuk, hogy itthon úgy kell a jó műfaji film, mint a víz a sivatagba. Annál is inkább szomorú, hogy Dyga tehetsége és a tagadhatatlan szükségesség ellenére most sem kaptunk jó zsánermozit.

Az Utolér nagyszerűen indul: a gondosan felvázolt karakterek vagy rögtön az első pár percben rejtélyek közepette találják magukat, vagy már rég állandó, nyomasztó feszültségben élnek. Az egyedülálló anyuka, Margó (Ónodi Eszter) nem találja a kisfiát, akit a rendőrség egy másik gyerek eltűnése ügyében akar kihallgatni, egy magát túlhajtó, zaklatott, kialvatlan mentőorvost (Andy Heffler) egy olyan beteghez hívnak, aki tragikus emlékeket ébreszt benne, egy másik anyuka (Bartsch Kata) pedig arra lesz figyelmes, hogy valaki szellemként követi, és titokzatos üzeneteket hagy neki. Az expozíció mesterien fokozza a feszültséget, szimpatikus, emberi karaktereket helyez el életszerű szituációkban, és folyamatosan birizgálja a nézőt a „vajon miért történik mindez?” kérdéssel. Azonban amikor rájövünk, hogy mi a kapcsolat a három, látszólag független történetszál között, a film szétesik, és a színészek remek alakításai, az operatőr lendületes, trükkös munkája, és a vágás dinamikája mind kevesek ahhoz, hogy újra összeragasszák.

Egy párhuzamosan futó szálakra épülő film esetében sok minden azon áll vagy bukik, hogy azok a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Lovas Balázs forgatókönyvíró suta fordulatként akarja eladni ezt a kapcsolódási pontot, pedig az bő fél óra után még a naivabb nézőknek is nyilvánvaló. Innentől borul minden: a dialógusok recsegnek és nyikorognak, ahogy erőltetett rébuszokban beszélő gazdáik izzadva próbálják úgy előrelendíteni a cselekményt, hogy ne lőjék le azt a poént, amit már mindenki tud. Ráadásul a végéhez közeledve egyre több az ordító logikátlanság is, ami módszeresen kiöli a filmből annak említett, nyugtalanító életszerűségét. Csak hogy egyet kiemeljek: milyen anya állítja őrködni kisgyerekét egy (potenciálisan gyilkos) pedofil házához, míg ő odabent kutat, ahelyett, hogy hívná a rendőrséget?

De csak a legvégén válik igazán világossá, mekkora kudarc is az Utolér. (Innentől spoilerek következnek, úgyhogy aki szeretné a moziban felbosszantani magát, az ugorja át ezt a bekezdést). A film trükkje, hogy a három szál valójában egy szál, vagyis a cselekmény nem térben, hanem időben van megbontva, és egy pedofil férfi tettei és azok következményei körül bonyolódik, 7 éven át. Ezzel a szerkezettel a néző figyelme a szálak kibogozására, majd pedig a fonal megtartására fókuszálódik, és ennek következtében elsikkadnak a sztori egyéb aspektusai. Pedig a kegyetlen hangulatú (egy ízben csaknem torture pornba forduló) thrillernek egy többgenerációs sorsdráma az alapja, aminek erejét kár volt beáldozni egy olyan cirkuszi mutatványért, ami még csak nem is működik. Az Utolér az egyéb hibái ellenére is sokkal jobb lett volna normál idősíkban elmesélve, megbontását nem tudom nem parasztvakításként értékelni.

Nincs ennél szomorúbb: egy rakás tehetség dolgozott a filmen, és az eredmény csak egy közepesre elég. Gyerekek, legközelebb nem divatot kell majmolni, hanem „csak” egyszerűen történetet mesélni. Menni fog, korábban is megcsináltátok már.