A párhuzamos/alternatív valóságok régóta a mainstream amerikai képregényírók kedvenc témái közé tartoznak – nem nehéz megérteni, hogy miért. Egy olyan fiktív világban, mint a Marvelé vagy a DC-é, a szerzőket gúzsba köti a kontinuitás, és a szabályok egész sora – míg egy másik világban/idősíkban, aminek az eseményei nem tartoznak bele ebbe az említett kontinuitásba, azt csinálnak, amit akarnak, az egyedüli korlátokat a fantáziájuk állíthatja eléjük. Létrehozhatnak pl. egy olyan valóságot, amiben Superman és Batman vasmarokkal uralkodik a Föld felett, vagy akár szabadon csaponghatnak tucatnyi különböző világ között – a lényeg, hogy végül valami koherens történet kerekedjen ki az egészből. Jeph Loeb és Carlos Pacheco képregénye ennek a követelménynek nagyjából eleget tesz, pár percnél tovább tartó benyomást mégsem képes tenni az olvasóban.

Az USA-ban 2003-ban indult Superman/Batman sorozatnak itthon 2008-ban jelent meg a második kötete (Supergirl: Egy lány a Kripton bolygóról – az első, The World’s Finest címet viselő könyv piacra dobásától Ed McGuinness sajátos képi világa miatt – érthető okokból – fázott a kiadó), a mostani Képregényfesztiválra kihozott Abszolút hatalom közvetlenül ezt követi. A sztori persze önmagában is érthető, de Loeb összesen 26 részes történetfolyamának akadnak apró, mégis jelentős háttérszálai, amelyek átnyúlnak egyik kötetből a másikba (itt ilyen Darkseid alkujának következménye, aminek gyümölcseit a következő, With a Vengeance című sztoriban olvashatjuk majd – feltéve, hogy megjelenik, merthogy azt is McGuinness rajzolta). Az Abszolút hatalom a sok-sok alternatív világ miatt rengeteg szereplőt mozgat, akiknek nagy részét a magyar olvasó aligha ismeri, de egyrészt többségük csak nagyon rövid időre bukkan fel, másrészt pedig a kötet elején található tájékoztató segít az eligazodásban. 

Az utóbbi években egyre gyakrabban, egyre több helyről hangzanak el olyan kijelentések, hogy Hollywoodban nincsenek eredeti ötletek, hogy a stúdiók nem mernek kockázatot vállalni, hogy a filmek egy kaptafára készülnek, és hogy az egész mainstream amerikai filmkészítés lefelé robog egy meredek lejtőn, aminek nem látni az alját. És elég egyetlen pillantás az elmúlt néhány év blockbuster-felhozatalára, hogy belássuk, tényleg így van. A legkönnyebb persze észrevenni a problémát, a legnehezebb pedig megoldani. Előbbin túlvagyunk, utóbbi pedig nem a feladatunk, de a kettő közt egyébként is van még egy lépcsőfok: feltenni a kérdést, hogy miért alakultak így a dolgok, és megpróbálni megválaszolni. És ha valaki azt hinné, hogy a választ az utóbbi 10-20 év trendjében fogjuk meglelni, az téved. A folyamat, ami ebbe a kreatív vákuumba vezette Hollywoodot, egészen a ’70-es évekig nyúlik vissza.

Mielőtt komolyabban nekiveselkednék az április 30-án, azaz múlt szombaton megtartott 7. Magyar Képregényfesztivál mélyelemzésének (sic!), azok kedvéért, akik amúgy is rögtön legörgetnének a beszámoló végi velős, ámde találó összegzéshez, már most leszögezem: én személy szerint igen jól éreztem magam a korábbi Képregénybörzék és a Képregényfesztiválok szerelemgyerekére hajazó rendezvényen, hiszen volt csipetnyi cosplay, voltak félhomályba burkolózó képregényesstandok, volt sör és grillezett húsok, voltak hazai és külföldi meghívottak a képregényes szakmai berkekből és volt végre igazi, kézzelfogható Alfabéta-díj. A több, mint hat éve húzódó gyerekbetegségek is ott álltak lesben, mindjárt a bejáratnál, de úgy tűnik ez már ilyen genetikai rendellenesség marad, aminek a kikúrálására egy egyszerű vitaminkoktélnál többre lesz szükség.

Megkerültek az eléggé népszerűnek bizonyult nyereményjátékunk győztesei, akiknek a nevét a feltett kérdésekre adható helyes válaszok közzététele után találhatjátok meg. Minden nyertest emailben is tájékoztattunk arról hogyan veheti át a jól megérdemelt Élőhalottak képregénykötetét.

"Mese, mit egy bolond beszél, teli
Hangos dagálylyal, – ám értelme nincs!"

Szal erről ennyit.

Amikor tíz évvel ezelőtt kijött a Halálos iramban, az addig tetszhalott állapotban lévő magyar kisipar egyszeriben feltámadt. Elég volt szétnéznünk az utcán, hogy tucatnyi körbeneonozott, irgalmatlan vasalódeszkát csomagtartón cipelő Swifteket, métervastagon fényezett, egykor szebb napokat látott CRX-eket lássunk. Abban az időben a Hajógyári sziget környéke megtelt benzingőzzel, égett gumiszaggal, másnap pedig összetört homasitás dísztárcsák maradványaival. Ha olyasvalaki lennék, mint a már ezerszer elátkozott egykori floridai ügyvéd, Jack Thompson, akkor most azt kellene írnom, hogy Rob Cohen felelős a hazai diszkóbalesetek kilencven százalékáért.