Becsapós a cím, ugyanis az Utolérhez hasonlóan, ebben a beszámolóban is összegabalyodtak az idősíkok. Adós vagyok még néhány film bemutatásával, amelyeket első nap láttam. Most tehát, természetesen a péntekre felírt mozgóképes adag taglalása mellett, az elmaradásaimat is pótolni fogom. Csütörtökön még lelkiismeretesen bent ültem a Puskin mozi nagytermében, és reggeltől estig a vásznat bámultam, pénteken viszont már el-elhagytam a szemle helyszínét. Ez meg is látszott a megnézett filmek mennyiségén. Mentségemre legyen szólva, a pénteken vetített művek nem igazán marasztaltak maradásra. Az első napi hurráoptimizmus elillant, a második nap a kijózanodás jegyében telt el.
Most viszont visszaugrunk az időben csütörtökig, amikor még minden szép és jó volt, és én abban reménykedtem, hogy ezekből a nagyrészt remek rövidfilmekből, minél többet megnéz a magyar film ura, Andrew G. Vajna, és közben elégedetten jegyez fel címeket, neveket. A Valami kék két gyerekorri barátnő találkozását regéli el. Érettségi után fokozatosan eltávolodtak egymástól, Mari továbbtanult, Alíz a faluban maradt. A két barátnő Alíz esküvőjén találkozik ismét, ahol fokozatosan felszínre törnek a közöttük feszülő ellentétek. Alíz irigyli Mari életét, és nem tartja fairnek, hogy amíg ő egy kis faluban elhervad, barátnője a nagyvárosban csapatja szét magát. Zomborácz Virág körül egy egész pofás internetes rajongói tábor alakult ki az utóbbi években. Bármit tesz, arról a Filmklub direkt túlzó, bombasztikus mondatokban számol be. Mivel egyetlen rövidfilmjét sem láttam a Valami kéken kívül, ezidáig csak magán a jelenségen tudtam mosolyogni. Most viszont már a filmje is okot adott erre. Legalábbis a végéig, ahol már inkább hüledeztem.
A Valami kék távolságtartással és fanyar humorral viszonyul a lakodalom apropójából összecsődült embersereglethez. A vidéki rögvalóságból indul ki, de attól fokozatosan elemelkedik, erősen stilizál, és eltúlzott, a szó jó értelmében vett filmszerű karakterekkel népesíti be a vidéki lagzi helyszínét. A beállítások egytől egyig remekül megszerkesztettek, állnak egymás mellett, és figyelik a másikat, ahogy célba lő légpuskával, a bamba férfi és a kitömött állatfej a falon, Mari és Józsi Napoleon Dynamite-ba illő tánca, vagy a sezlonon üldögélő, sírva vígadó násznépet végigpásztázó snitt, hiába a tipikusan magyar közeg, az ábrázolás módja miatt külföldi filmek jutottak az eszembe róluk. És ez jelen esetben pozitívum, mivel a téma és a stílus - hazai viszonylatban legalábbis – szokatlan társításából, meglepően izgalmas végeredmény sült ki. Attól, hogy vidék, még nem törvényszerű, hogy dokumentarista szemlélettel kell hozzányúlni. A Valami kék a Sundance kompatibilis indiefilmek hangvételét húzta rá a számtalan horrorfilmben és thrillerben (Deliverance) megénekelt város-vidék szembenállásra, és egy jellegzetesen magyar élményre: a lakodalomra, ahol mindenki feszeng, és igazából senki sem érzi jól magát. Még egyszerűbben fogalmazva: sírva vigad a magyar, ezt az élményt örökítette meg a film, a világ bármely pontján könnyedén befogadható módon.
Múlt évben értetlenül álltam az Itt vagyokat övező, elképesztő méreteket öltő rajongás előtt. Teljesen rendben volt, persze, én is bandáztam már lakótelepi non-stop előtt, tetszett, na de nem ennyire! Most viszont, ha van a filmnek istene, a Külalaknak is csurran-cseppen ebből a rajongásból valamennyi, mert nagyon megérdemli. Szentesi Bálint a harmincas éveinek közepén jár, kommunikációs trénerként dolgozik egy cégnél. Felesége első gyereküket várja. A pincében kutakodva, egy általa írt vers kerül a kezébe. Arra viszont nem emlékszik, hogy mikor, és kinek írta. Veszélyes, ugyanakkor nagyon is tipikus lelki folyamatokat indít el benne az a néhány sor. Komoly kétségek gyötrik afelől, hogy neki tényleg az a jövő kell, amit az elmúlt években építgetett. Elkezdi nyomozni a múltjában, abban a reményben, hogy kideríti kinek is írta a verset, és hogy hol is rontotta el, hol tért le az ösvényről, ami a boldog és elégedett élet felé vitte. Nem vagyok én ennél többre hívatott? Csendes kétségbeesésében erre a kérdésre keresi a választ a főszereplő. Nincs ember, aki nem merült már volna el önsajnáltatással vegyített múltidézésbe élete során. Talán pont ezért, mert mindenkinek volt már része ebben, nagyon nehéz úgy egy film központi motívumává tenni ezt az érzést, hogy az a trivialitása ellenére izgalmasnak hasson. A Külalak azonban az első perctől az utolsóig leköti a figyelmet, köszönhetően a főszereplő (Makranczi Zalán) szimpatikus bénázásainak, és az általa folytatott nyomozás váratlan fordulatainak.
Annyi, de annyi helyen, el lehetett volna rontani a Külalakot. Ilyenkor mindig könnyű beleragadni a gimnáziumi nosztalgiázás ezerszer körbejárt mocsarába, és akkor a kedélyes múltidézés ideiglenesen elhomályosítja ugyan a jelen problémáit, de nem ad választ, és nem old meg semmit. Lehetett volna megengedőbb a film a főszereplőjével, vagy ellenkezőleg, indokolatlanul szigorú, amely azt eredményezte volna, hogy egy szánalmas balek vergődését követhettük volna a vásznon. Egyik sem történt meg, a lehetséges dramaturgiai taposóaknák mindegyikét kikerülték az alkotók. Szentesi Bálinthoz empátiával, ugyanakkor szinte mindig jelen lévő, finom iróniával viszonyul a film, ügyesen megjelenítve azt a kettősséget, amely az állapotát jellemzi: veszélyesen könnyű azonosulni vele az önbecsapásban, de ha egy lépést hátrébb lépünk, rögtön látszik, mennyire megmosolyogtató és szánandó is ez a gimnáziumi szerelmes vers által indukált egzisztencialista válság.
És akkor még nem beszéltem a film fantasztikus ritmusérzékéről és képi világáról. Az idei szemlén is gyakorta éreztem azt, hogy egyes snittek, jelenetek tovább tartanak a kelleténél, itt ilyenről szó sincs. Ráérős tempóban halad előre a film, lélekölő irodai belsők, tágas, üres terek, tenisz egyedül, és mégis, mindegyik kép csupán addig van kitartva, amennyi idő feltétlen szükséges a kívánt érzés, információ közlésére. Öröm volt látni effajta magabiztosságot magyar filmben. A gimnáziumi osztálytárssal való lerészegedés, táncot imitáló támolygásban, teniszben és bömbölő Demjén Rózsiban csúcsosodik ki. Adná magát, hogy hosszasan élvezzük a két barát mókás lealjasodását, de nem, ez az egész nem tart tovább néhány másodpercnél. A nézőkre gyakorolt hatás, pont emiatt a mértékletességgel párosuló rendkívüli stílusérzék miatt lesz maradandó és nagy erejű. Az utolsó jelenet alatt kezdtem el először aggódni, a kamera lassan közelít a főszereplő arcára, és csak nem akart vége lenni, egyre inkább éreztem, hogy ez így túl sok. Aztán hirtelen jön egy apró poén, a főszereplő elmosolyodik, és én is, értelmet nyert, hogy miért nem volt vágás. Óriási egy film. Egy pillanatra sem csap át kimódoltságba a megszerkesztettség, egyszerűen csak minden a helyén van, képek, színészek, dialógok, zene, hangulat, minden. Bámulatosan érett, de nem besavanyodott alkotás a Külalak. Ott munkál benne a filantrópia, csak éppen a sok mindent átélt emberekre jellemző iróniába van csomagolva.
Már rég nem idegesített fel annyira magyar film, mint a Diamond Club. Már az első néhány percben mindent megtett azért, hogy felhagyjak minden reménnyel. A főcím közben egy gyatra számítógépes animáció futott, amelynek minősége a kilencvenes évek közepét idézte. Ha az volt a rendezői szándék, hogy heves érzelmi reakciókat váltson ki a mű, akkor célt ért. Csak azért nem szurkoltam a főszereplő mielőbbi haláláért, mert ő maga is meg akar halni, emiatt aztán abban reménykedtem, hogy életben marad a nyomorult. A művész utolsó, öngyilkos performanszára készül, a férjezett, gazdag buta liba pedig izgalomra vágyik, ezért a művésszel tart. A művészről (Uglár Csaba) hamar kiderül, hogy semmi említésre méltó nincs a művészetében, fantáziátlan, polgárpukkasztásnak beállított erőlködés. Ami viszont a film élvezhetősége szempontjából már tényleg baj, hogy teljességgel érdektelen karakter, nagydumásnak hiszi magát, de közben csak egy önelégült tróger, akinek még a jobbára összefüggéstelen szövegelése sem szórakoztató. A lány (Tenki Réka) pedig olyas valaki, akivel ha egy asztalnál ülünk, öt perc múlva a kijáratot kezdjük el keresni a szemünkkel. Szereti őrültnek hinni magát, pedig csak simán unalmas, a legvadabb ötlete az, hogy menjenek el Etiópiába.
A film közben végig azon gondolkodtam, hogy vajon direkt ilyen visszatetsző karakterek alkotása volt a cél, vagy csak így sikerült. Egy rendezővel készült interjú szerencsére nem igazolta a legsötétebb sejtéseimet, mivel ő maga is szörnyetegnek nevezte a főszereplőt. Akkor viszont azt nem értem, miért erről a két szánalmas alakról készített filmet? Számtalan példát lehet mondani a filmtörténetből olyan megvetendő karakterekre (például Alex a Mechanikus Narancsból), akik egyúttal emlékezetesek és izgalmasak is. A Diamond Club szereplői viszont csak idegesítőek, és emellett érdektelenek. Pár perc alatt kiismerhetőek voltak, és utána semmi újat nem adtak. Így aztán a történet is teljességgel hidegen hagyott. Nem érdekelt, hogy sikerül-e a művész utolsó nagy performansza az Erzsébet-hídon, és nem érdekelt, hogy sikerül-e a lánynak megmenteni a halállal kacérkodó férfit. A művésznek az a mániája a filmben, hogy az ő művészete igenis autentikus. Hazafelé végig hardcore punkot hallgattam, hogyha már látni nem sikerült, de legalább hallani hallhassak valami autentikusat.
Az utóbbi évek egyik legjobb hazai alkotása volt a Friss levegő. Többször is megnéztem, először moziban, aztán otthon. Kocsis Ágnes legújabb, Cannes-t is megjárt játékfilmje, a Pál Adrienn lett volna a következő vetítés. Én mégis kihagytam. Péntek délután volt, és 136 perc az mégiscsak 136 perc. Helyette kimentem a szabadba, ahol jó idő, és még jobb társaság várt. Csináltam olyat, amit még életemben soha, a BTK menzáján ettem, olyat, amit minden nap szoktam: ittam egy sört, és olyat, amit már nagyon régen nem, a Gödör füvén henyéltem. Pár percre egy álomba kerültem, amelyben három nővel voltam egy konyhahelyiségben. Az egyik főzött, a másik fürdőköpenyt viselt, a harmadik pedig a csajom volt. Aki látta már a Pál Adriennt, kérem mondja meg, hogy jól, vagy rosszul tettem-e, hogy kihagytam a filmet.
Délután még megnéztünk két rövidfilmet. A Magasfeszültség, egy nagyon is kurrens témát dolgoz fel, a cigány-magyar együttélést, pontosabban nem együttélést. Hiszen az erőműben dolgozó mérnököt és a roma származású lányt állandóan egy kerítést választja el egymástól. Külön világban élnek, a mérnök munkája végeztével visszatér a tujákkal övezett kertvárosba, a cigánylány a barátjával pedig kábelt lop. Megejtő történet amatőr módon kivitelezve. A karácsonyi zenék túlzott használata gyakorlatilag kibírhatatlanná tette a Magasfeszültség végét. Az ezt követő Kilenc vágás valószínűleg a szemle legelborultabb filmje. Egy bácsit követ a kamera, aki szép lassan sétál, aztán átmegy az úton. Nincs vágás, percek telnek el, a bácsi sétál tovább és elér a vonatállomásra. Itt azt találgattuk, hogy csak oda szólót, vagy retúrt fog venni, de nem, vágás, kiderül, hogy ott van a fodrászüzlete. A következő negyed órában befűt a sparheltbe, levágja egy asszony haját, és közben beszélgetnek. Megint vágás, valakinek a haját mossa. Na, ekkor hagytuk el a termet.
Pénteken láttam Dyga Zsombor thrillerjét, az Utolért is, de ismét szorít az idő, szóval a szemle - általam legalábbis - legjobban várt filmjének a kritikája a következő beszámolóban fog csak helyet kapni.
3 komment
Címkék: fesztivál tudósítás filmfesztivál
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2011.05.08. 18:16:33
Varga Denes 2011.05.09. 09:24:24
A Halálba táncoltatott leányt láttam. És nagyokat nevettem közben. Mucika voltam.
Utolsó kommentek