- Justice is my province, Marshall. My and mine alone.

Oklahoma állam, 1889. A polgárháború közel két és fél évtizede véget ért, a pionírhangulatú vadnyugat napjai már rég leáldoztak, lassan rend és jog lesz úrrá a vad peremvidéken. Béke van, kormány, és egységes törvény, ideje felszámolni a régi világ maradványait – már ha azok hagyják magukat, és ha ugyan az egykori, kaotikus, és az új, szabályozott berendezkedés csakugyan élesen, egyértelműen elválaszthatók egymástól. Hiszen az egykori, férfias értékeket nem lehet csak úgy kinyírni holmi dekrétumokkal, a fele részt indián lakta, törvényen kívüliektől hemzsegő vidék pedig, politika ide vagy oda, mit sem változott. Sok a köcsög, kevés a biztonság, rossz emberek pedig mindig vannak. Hol is ér véget az intézményes igazságszolgáltatás, és hol kezdődik az önbíráskodás? Egyáltalán mi is különbözteti meg a kettőt egymástól egy olyan környezetben, ahol az igazságot az erőviszonyok szabják meg? Mi az istent tehet az egyszeri, erkölcsileg érzékeny egyén, ha bekerül ebbe a darálóba?

Kétféle ember van. Aki olvasott már Parker-könyvet, és aki nem. Előbbiek: keblemre cimborák! Utóbbiak: nem tudom, hogy vagytok képesek így élni. Donald E. Westlake (álnéven: Richard Stark) 1963-tól 2008-ig (haláláig) 24 regényt írt Parkerrel, a metodikus, jéghideg, karrierista bűnözővel, minden idők egyik legnagyobb antihősével a főszerepben. A karaktert többször is próbálták filmvásznon visszaadni olyan színészekkel, mint Lee Marvin, Robert Duvall, Peter Coyote, Mel Gibson és legutóbb Jason Statham, de persze egyik sem ér az eredeti nyomába. És a legjobb Parker-adaptációk úgysem vászonra készülnek: Darwyn Cooke, akinél jobban kevesek értenek a képregény nyelvén a mai Amerikában, 2009-ben dobta piacra első graphic noveljét Stark halhatatlan figurájával. Ezt (The Hunter) eddig még három követte (a legutóbbi, a Slayground, nemrég jelent meg), és ha minden igaz, Cooke még többet is tervez. A Panelprogram rovat felélesztéséhez bármelyik eddigi kötetből választhattam volna tucatnyi képet, de…

Míg a fél világ az éjszakai Super Bowl eredményén röhög, mi összeszedjük a szünetekben leadott geekfilmes spotokat: Amerika Kapitánytól Jack Baueren át Pókemberig mindenki kemény ass-kicking módban van. Megjegyzés: egy fél perces reklámidő idén (mint tavaly) 4 millió dollárba fájt a hirdetőknek.

Halálos iramban 8 Need for Speed
Még mindig nem látom sok értelmét ennek a filmnek, annak meg főleg nem, hogy Aaron Paul erre pazarolja magát, de meg kell hagyni, ezt a fél percet faszán összevágták.

Életre szóló sebhelyek, egy volt kurva és Arizona. Ez jár, ha az igazság érdekében átgázolsz mocskon, korrupción, halálon és rothadáson – és akkor még simán elmondhatod, hogy te jártál a legjobban. Mert más mondjuk csak egy golyót kap a szívébe – és ezzel még ő is könnyen ússza meg. James Ellroy Los Angeles-e valószínűleg a legnyomorultabb hely, amit egy író egy magát civilizáltnak tartó, valódi város alapján valaha megfestett. Persze, volt miből merítenie hozzá, nem is kellett a saját életénél továbbmennie: anyja meggyilkolása (tettes örökre ismeretlen), alkoholizmus, bűnözés, drogok. Teljesen érhető, hogy mindazt a nyomasztó, sötét dühöt, világfájdalmat, elkeseredést és illúziómentességét, amit beledolgoz a könyveibe, semmilyen film nem tudja maradéktalanul visszaadni. Ahhoz túl személyes, túl sok, túl elsöprő, túlságosan zsigerből jön. Hogy a Szigorúan bizalmas adaptációjából mégis filmtörténeti remekmű lett, ráadásul Hollywoodban, az akkora csoda, amihez hasonlóban Ellroynak és "hőseinek" soha nem volt részük.

Vincenzo Natali csak nem tud kimászni abból a kreatív árnyékszékből, amibe a Kocka és a Cypher után ejtette bele magát. A 2013-as Haunter ráadásul ugyanaz a kategória, mint előző próbálkozása, a Hibrid: érdekes, sokat ígérő koncepcióból, elegánsan indít, hogy aztán témáit és lehetőségeit mind beáldozza a tucathorror oltárán. Felfoghatatlan, hogy ha valaki (és itt most nyilván szúrós szemmel nézek az írókra is – egyikük már bizonyított korábban az említett Cypherrel) előáll egy ötlettel, azt utána miért faragja, illetve hát, mit faragja, darabolja, hasogatja addig, amíg csak a toposz magja marad belőle, amit eredetileg egy új szárba szöktetett volna.

Jó, nem mintha az az ötlet olyan forradalmi volna, hogy az elkúrása a modern kultúra tömeges jajgatásokat fialó tragédiájaként marad majd meg az utókor számára, de azért lehetett volna kezdeni vele emezt-amazt. Csak pont nem ezt.

Harlan DeGroat (Woody Harrelson) aktuális csajával piálgat egy autósmoziban, a vásznon a Clive Barker novellája alapján készült Éjféli etetés pereg. Egy ponton Harlan úgy érzi, a nő tiszteletlen vele. Illedelmesen elkéri tőle a kajáját ("Give me that fuckin' hot dog") majd a  mélytorkoztatásnak egy cseppet sem szexi formájában részesíti gyerekkar vastagságú szivarja segítségével. Mikor a szomszéd kocsiban ülő pár férfitagja nehezményezi ténykedését, kiszáll, szarrá veri a szerencsétlent, és ugyanezt helyezi kilátásba a mozi teljes közönségének. Főcím. Ilyen nyitány után okkal számíthatnánk hasonlóan brutális, vérmocskos, szemét folytatásra, az Out of the Furnace azonban behúzza a féket, szokatlan lassúsággal, megfontoltan építkezik, de szerencsére párszor még kivillantja a foga fehérjét.

Raylan Givensszel a főszerepben bármennyi könyvet el tudnék olvasni. Az is csak félig érdekel, hogy a történet mennyire csavaros, kemény és izgalmas – amíg ehhez a karakterhez Elmore Leonard szállít dialógusokat, nagy baj nem lehet. A sajnos igen rövidke Raylan-sorozat első darabja az 1993-as Pronto volt (magyarul még ’97-ben jelent meg), amiben a főhős Amerikában és Olaszországban igyekezett kihúzni a szarból egy bukmékert, Harry Arnót, akire az alvilág és a szövetségiek játszmája a szerencsétlen áldozati bárány szerepét osztotta. A második könyv, a Váltságdíj fejében (Riding the Gap, 1995) csak tavaly év végén látott napvilágot itthon, valami furcsa szeszélynek köszönhetően bő egy évvel a harmadik kiadása után. Ez, vagyis a Raylan, Leonard utolsó könyve 2013-as halála előtt, már A törvény embere (Justified) című sorozat sikerének hátszelén érkezett – mely sorozat persze Raylan karakterén, konkrétan az őt szerepeltető novellán, a Fire in the Hole-on alapult.

A könnyed, komikus hangvételű, de méregfogait meg-megvillantó Váltságdíj fejében részben ugyanazokat a szereplőket mozgatja, mint a Pronto: Raylan Harry volt barátnőjével, Joyce-szal nyomul, maga Harry pedig emberrablás áldozatává válik. Három priuszos bűnöző tartja fogva egyikük házában, remélve, hogy ki tudják húzni belőle azt a pármillió dollárt, amit egy bahamai bankszámlán rejteget. Raylan persze, amint megneszeli, hogy valami nem stimmel, szaglászni kezd a trió és egy mutatós látnoknő körül, aki gyanúja szerint segédkezett Harry elrablásában.