Vincenzo Natali csak nem tud kimászni abból a kreatív árnyékszékből, amibe a Kocka és a Cypher után ejtette bele magát. A 2013-as Haunter ráadásul ugyanaz a kategória, mint előző próbálkozása, a Hibrid: érdekes, sokat ígérő koncepcióból, elegánsan indít, hogy aztán témáit és lehetőségeit mind beáldozza a tucathorror oltárán. Felfoghatatlan, hogy ha valaki (és itt most nyilván szúrós szemmel nézek az írókra is – egyikük már bizonyított korábban az említett Cypherrel) előáll egy ötlettel, azt utána miért faragja, illetve hát, mit faragja, darabolja, hasogatja addig, amíg csak a toposz magja marad belőle, amit eredetileg egy új szárba szöktetett volna.

Jó, nem mintha az az ötlet olyan forradalmi volna, hogy az elkúrása a modern kultúra tömeges jajgatásokat fialó tragédiájaként marad majd meg az utókor számára, de azért lehetett volna kezdeni vele emezt-amazt. Csak pont nem ezt.

A 15 éves Lisa szüleivel és öccsével él egy házban a ’80-as években, egyfajta bizarr időhurokban, amiről csak a lánynak van tudomása. Idétlen időkig-módon ismétlődik újra ugyanaz az átlagos hétvégi nap, pont Lisa 16. születésnapa előtt: kint sűrű köd, bent családi ebéd, családi tévénézés, szülői fejmosás, szennyes mosás, apróbb összezördülések, újra és újra – szürke hétköznap a végtelenségig? Még egy kurva mormota sincs benne. A rejtélyről hamar lehull a lepel: Lisa és családja halottak, a házat már réges-rég mások lakják, és rájuk most ugyanaz a veszély leselkedik, ami annak idején az ő vesztüket is okozta. Évtizedek óta egy sorozatgyilkos szellem öldösi a házban élő famíliákat (ennek az ingatlannak az értéke mostanra negatív lehet).

A film The Amityville Horror és The Others egyfajta hibridje, és ebből – legyintve egyet a „nyúlás” esetleges vádjára – átkozottul jó dolgokat ki lehetett volna hozni. Kezdve az ismétlődő napi rutin miatti horroros megtébolyodástól a halál, mint állapot feldolgozásán át a „fordított” kísértetházas koncepció megannyi kreatív lehetőségeinek kiaknázásáig. Helyette mindaz, amiből a Haunter indítja a sztoriját, csak egy hanyagul odakent gimmick marad.

Amint kiderül, hogy honnan fúj a szél, kik a jók, kik a rosszak és mik a szándékaik, az egész film belekényelmesedik a házas horrorok legszűkebb kereteibe, és elsüllyed a sablonosságban (pedig az első fél óra atmoszférája példás, és még az első csavar kivitelezése is meglepően elegáns). Jön a múlt levadászása (újságkivágások régi gyilkosságokról), a szabályok mechanikus lefektetése (a majdani felhasználásuk kiszámíthatóságának MINDIG bebizonyosodó gyanújával), a ház titkainak tipikus feltárása (rejtett ajtó, hullaégető kemence), a gyilkossal való fogócska, aztán a finálé, amiben – ki a franc hitte volna – a halottak visszavágnak a gyilkosuknak.

A felvetett témák és ötletek olyannyira elfüstölnek félúton, hogy a sztori kis túlzással csaknem ugyanígy lejátszódhatna, ha a főszereplői élők, és nem halottak lennének. És mivel a Haunter szigorúan atmoszférikus horror akar lenni (a gore-nak még csak a gondolata se merül fel), ez végképp kinyírja az élvezhetőséget.

Ami pedig Natalit és az árnyékszéket illeti: a rendező legközelebb az ABCs of Death 2-be forgat. Remélem, hozzászoktál a szaghoz, Vincenzo.