A geek szubkultúra egy még Atlantisznál is vénebb alapkérdése (de legalábbis a nyolcvanas évek óta biztosan), hogy vajon a nindzsák vagy a kalózok a menőbbek, és melyikük győzedelmeskedne a másik felett, ha összeeresztenék őket. Az Alderac Entertainment által kiadott Smash Up nem csak ennek az ősi konfliktusnak a misztériumáról rántja le a leplet, de azt is megtudhatjuk, hogy ha valamiféle briliáns diplomáciai húzásnak köszönhetően a kalózok és a nindzsák összefognának, haza tudnák-e rugdalni az ötvenes évek klasszikus filmjeinek marslakóit, akik a temetők tartalmát zombi golyófogókként küldik harcba. A játék a popkultúra legmarkánsabb archetípusainak svédasztala (egészen pontosan: marslakók, dinoszauruszok, nindzsák, kalózok, robotok, tündérek, mágusok, zombik és ez még csak az alapdoboz), melyből kettőt párosítva máris készen állsz, hogy belevesd magad az évszázad összecsapásába. A Smash-Up tökéletes választás, ha kazuárokkal (köszönjük IDDQD!) van dolgod, hiszen nincsen közel egy órás felkészülési rituálé, mint az Arkham Horror vagy a Descent: Journeys in the Dark esetében, nincsenek bonyolult, a kezdők kedvét szegő alapszabályok (lásd még Trónok harca társasjáték), vagy őrületesen hosszú, minden játékost őszbecsavaró játékmenet (ismét csak ujjal mutogatok rád, Arkham Horror). Mindenki kiválaszt két szimpatikus frakciót, azután hadd szóljon!

Rozsdamarta autótetemek a homokban. Gyárak, munkagépek, a város forgataga után csak a Semmi, kaktuszbokrok, csörgőkígyók és lókoponyák. Agyadban adrenalin dörömböl. Verejtéked rád feszül. Benzin és benzedrin hajtanak előre. A valóság felhígul, a világ süvítő színsávokra bomlik körülötted. Nem állhatsz le. Nem adhatod fel. A tét mindennél nagyobb: személyes szabadságod, integritásod. Az Életed. Elemelkedsz a talajtól. Modern Ikarosz vagy, a Napkorong vonz magához. Felfelé zuhansz, egyenesen az égbe. Annyira nevetsz, hogy az már halálsikoly. Hiába figyelnek, nem értik, mi vagy. Egyesek készek lennének követni bárhová, másoknak potenciális veszélyforrást jelentesz. Mindent megtennének, hogy ellehetetlenítsenek. Félnek tőled. Látják, hogy nem tűröd a bilincseket. Az országút fehér cápája vagy: ha meg kellene állnod, belepusztulnál. A világ nem tűri jelenlétedet. A falak körbezárnak. Az egyetlen lehetséges megoldást választod: leszegett fejjel nekik rontasz.

Szinte látom magam előtt Sylvester Stallone nappaliját, ahogy az idősödő akcióisten a kandalló előtt, kedvenc karosszékében ülve, fogai között egy bazi nagy szivart forgatva, elegáns selyemköntösbe bugyolálva olvasgatja Chuck Logan regénysorozatának Homefront című kötetét. Sly időnként felpillant a lapokról, és a táncoló lángnyelveket figyelve arról ábrándozik, milyen tökéletes szerep lehetne számára az elvesztett feleségét gyászoló, lányát minden körülmények között oltalmazó, kőkemény öklű igazságosztó, Phil Broker karaktere. Sly szinte látja is magát a főhős bőrében, az alapvetően higgadt természetű, halk szavú, de az őt és szeretteit ért sérelmeket brutális hatékonysággal megtorolni képes ex-ügynököt mintha egyenesen róla mintázták volna. Sly figyeli a táncoló lángnyelveket, bölcsen elmosolyodik, majd meghoz egy nehéz, de elismerésre méltó döntést: tárcsázza cimboráját, Jason Statham-et.

• A SNOWPIERCER végül megmenekült a vágóollóktól Amerikában (a forgalmazó Weinsteinék ugye ki akartak nyiszálni belőle 20 percet), viszont cserébe csak limitált bemutatót kap.
• A PREACHER tévésorozatos adaptációja sok év tökölés után végre révbe ért! Az AMC-nél fog megvalósulni, a Breaking Bad producere, Sam Catlin showrunneri felügyelete alatt, a producerek és az írók pedig Seth Rogen és Evan Goldberg lesznek. Nem rossz, én azt mondom, egyáltalán nem rossz (mindenképpen jobb, mint egy-két korábbi terv, pl. a kétórás mozifilm).

Forever Evil #5

Történet: Geoff Johns
Rajz: David Finch
DC Comics

Magam is meg vagyok lepve, de egyre élvezetesebbnek találom a DC aktuális nagy crossoverét (az első az Új 52 óta, ami egy egész rakás sorozatra kiterjed), a Forever Evilt. Pedig mindaz, amiből kinőtt (jelesül a Trinity War), egyenesen katasztrofális volt, és nem sokon múlt, hogy ebbe az eventbe már bele sem kezdtem, aztán pedig az nem múlt sokon, hogy félbe nem hagytam, ugyanis az első néhány rész nem bizonyult valami acélosnak. Szóval: a Földet megszállja a Crime Syndicate, ami a Justice Leage egy alternatív világbeli, gonosz verziója, a maga aljas Batmanével, Supermanével, Wonder Womanjével és így tovább. Az első támadásuk olyannyira sikeres, hogy lényegében szűk órák alatt eltakarítják az útból a hősöket, és átveszik az irányítást a világ fölött. A DC Univerzum saját gonosztevőinek nagy része felsorakozik mögöttük, kivéve néhányat, akiknek nem fűlik a foguk az idegen uralomhoz – az élükön természetesen Luthor áll. Csapata az ellenálló Batmannal és Macskanővel szövetkezve igyekszik visszavenni a Földet a Crime Syndicate-től, ám nem tudják, hogy annak tagjai nem puszta hatalomvágyból jöttek erre a világra: a sajátjukat elpusztította valami sötét, óriási erő, ami ide is követte őket. A Trinity War mindenféle erőltetett, karót nyelt ősmisztikus baromsága után Johns visszatér az oldschool egyszerűséghez – és visz bele egy ügyes csavart. A világot nagyrészt gonosztevőknek kell megmenteniük más gonosztevőktől, és az író baromi jól bánik ezekkel a karakterekkel. Mind a Crime Syndicate, mint a Luthor vezette ellenállás tagjai jól meghatározottak, mindegyiküknek megvannak a remek pillanatai, néha pedig (mint Luthor és Bizarro groteszkül kedves viszonyánál, vagy Batman realizációjánál, hogy ezeknek a rosszfiúknak most nem fog parancsolni, még akkor sem, ha egy oldalon állnak) Johns kifejezetten kitesz magáért. A jelenleg többnyire silány DC-s felhozatalhoz képest meglepően jól megírt és jól megrajzolt sorozat, ami érezhetően még mindig tartogat meglepetéseket. (Rusznyák Csaba)

A kérdés eleve nem az volt, hogy a Robotzsaru-remake egyáltalán bekötheti-e majd az eredeti cipőfűzőjét, mert nyilván nem. Erre senki esélyt sem látott, és jó okkal, ez az ok pedig több az általában amúgyis igaz, „minden remake szar” tételnél. Verhoeven filmje csak ott és akkor tudott úgy működni, ahogy, azaz gondolj bele: a sötét cinizmusából, a velejéig gonosz média- és társadalomszatírájából, a műfajban máig megfejeletlen ultrabrutalitásából mi menthető át reálisan a mai álomgyárba, ami sokkal polkorrektebb, konformistább és gyávább, mint a ’80-as években volt? Én aztán igazán utálom a „régen minden jobb volt” mantrát szajkózni, meg Hollywood is mindig Hollywood volt, 10, 20 és 60 éve is, de attól még a tények makacs dolgok. Szóval a kérdés inkább az volt, hogy ez a remake – ha már egyszer el „kellett” készülnie – legalább önmagában megállja-e a helyét. És bizony meg, még ha elődjével ellentétben nem is fog nyomot hagyni.

„Mind megöltem, drága asszonyom, a legkisebb gyerektől a legvénebb boszorkáig, és három szekercét csorbítottam ki, mire szétvagdostam a hullájukat. Én Ancrathi Jorg vagyok. Tízezret égettem hamuvá Gellethben, és azt se tartottam túl soknak.”

Jorg király hét királyság uraként sem hajlandó megállapodni, nemhogy megszelídülni, különösen miután pápai bérgyilkos érkezik, hogy vérbe fojtsa éppen csak megszületett kisfiát. Nyughatatlan lelke a Pokol tüze és a Mennyek udvara között táncol, hiszen a császári trónusra lépve lehetőséget kaphat arra, hogy az emberiség maradékának megmentésével megváltást nyerjen. Már ha nem köpne a túlvilági létre és egy fabatkát is adna a bűnök mocskában fetrengő, esendő tömegek hitvány életéért. A kis Jorg hosszú utat tett meg idáig, és céljai látszólag húsz évesen sem változtak meg: puszta kezével kiszorítani az életet végletekig gyűlölt apjából, és felülni a császári trónusra. Az antihős ugyan az évek során sokat tanult, finomra, többdimenziósra csiszolódott, mint egy homályos, hibás gyémánt, de önmagát nem tagadhatta meg. Vajon elvárhatja-e bárki is egy önmagát mindenki más elé helyező szociopatától, hogy bárkit is megmentsen? Az önfeláldozás a bolondok és szentek sajátja, az előbbiekből túl sok van, az utóbbiakból túl kevés, Jorg pedig a legnagyobb jóindulattal sem sorolható egyik kategóriába sem.

A Széthullott birodalom trilógia harmadik kötete a kinyilatkoztatások és a revelációk könyve. Na nem bibliai értelemben, hiszen az Egyház az Ezernyi Napvillanás Napja után éppúgy vakon tapogatózik az univerzum működését illetően, mint a feudális jellegű középkorba süllyedt világ többi része, szemben Jorggal, akinek az események forgatagának középpontjában megadatik, hogy a színfalak mögé pillanthasson. A mágia működésének titka, a valóság manipulálásának nyitja az eredője mindazon eseményeknek, amelyek a Százak Háborúját a Birodalom egyesítésének kerékkötőjévé tették. A múlt szellemei titkos háborút vívnak a történelem folyójának felszíne alatt, hogy befejezhessék, amit egykor elkezdtek, és végre eltöröljék a nem csak önmagukra veszélyes, de a létezés szerkezetét az eresztékei mentén szétfeszegetni próbáló, kártékony embereket a Föld színéről. A tétek megemelkedtek hát, és így már nem csak Jorg, de az egész emberiség álmainak elérése forog kockán.