Raylan Givensszel a főszerepben bármennyi könyvet el tudnék olvasni. Az is csak félig érdekel, hogy a történet mennyire csavaros, kemény és izgalmas – amíg ehhez a karakterhez Elmore Leonard szállít dialógusokat, nagy baj nem lehet. A sajnos igen rövidke Raylan-sorozat első darabja az 1993-as Pronto volt (magyarul még ’97-ben jelent meg), amiben a főhős Amerikában és Olaszországban igyekezett kihúzni a szarból egy bukmékert, Harry Arnót, akire az alvilág és a szövetségiek játszmája a szerencsétlen áldozati bárány szerepét osztotta. A második könyv, a Váltságdíj fejében (Riding the Gap, 1995) csak tavaly év végén látott napvilágot itthon, valami furcsa szeszélynek köszönhetően bő egy évvel a harmadik kiadása után. Ez, vagyis a Raylan, Leonard utolsó könyve 2013-as halála előtt, már A törvény embere (Justified) című sorozat sikerének hátszelén érkezett – mely sorozat persze Raylan karakterén, konkrétan az őt szerepeltető novellán, a Fire in the Hole-on alapult.

A könnyed, komikus hangvételű, de méregfogait meg-megvillantó Váltságdíj fejében részben ugyanazokat a szereplőket mozgatja, mint a Pronto: Raylan Harry volt barátnőjével, Joyce-szal nyomul, maga Harry pedig emberrablás áldozatává válik. Három priuszos bűnöző tartja fogva egyikük házában, remélve, hogy ki tudják húzni belőle azt a pármillió dollárt, amit egy bahamai bankszámlán rejteget. Raylan persze, amint megneszeli, hogy valami nem stimmel, szaglászni kezd a trió és egy mutatós látnoknő körül, aki gyanúja szerint segédkezett Harry elrablásában.

Leonard szokásához híven nem sokat pöcsöl leírásokkal, jellemzésekkel, sallangokkal, nála minden cselekményből és dialógusból áll. A Váltságdíj fejében csak néhány helyszínen játszódik, és teljes mértékben hiányzik belőle a Pronto egzotikuma, illetve annak már-már egészen pofátlan, fültől-fülig vigyorú lazaságát sem sikerül maradéktalanul megidéznie, viszont hasonlóan pörgős és élvezetes. Leonard dialógusai nem csak frappánsak, elevenek és viccesek, de mint rendesen, azokon keresztül bontakoznak ki az egyébként csak egy-két mondatos leírásokkal igen nagyvonalúan felvázolt figurák, azoktól lesznek izgalmasak, érdekesek, igaziak.

A három emberrabló is fantasztikusan jól megrajzolt, viselkedésük, etnikumuk, természetük, szokásaik és beszédstílusuk mentén markánsan megkülönböztetett, emlékezetes alakok, de a show-t persze Raylan viszi (Harry és Joyce most kispadra szorulnak): a régi korok mementója, a vadnyugati Amerika anakronisztikus hőse, kívülről igazi cowboy, belülről igazi úriember, aki munkáját úgy végzi totális lazasággal, hogy közben kurvára komolyan veszi azt. Raylan egy igazi badass, de nem az a trendi fajta: nem szűkszavú, a világot csak résnyire nyílt szemekkel fürkésző tough guy, nem is fegyverét lóbáló, vagány egysorosokkal kommunikáló motherfucker, nincs benne semmi mesterkéltség és showmanség, és nincs nagy, tragikus múltja sem. Egyszerűen badassnek született. Ő kér elnézést.

Hogy Leonard mennyire szerette a westernt, az ezen a karakteren látszik a legjobban – és ezen a sorozaton. A Váltságdíj fejében floridai helyszíne ugyan kissé kizökkenti a főhőst a közegéből (még a Prontóhoz képest is, ami nagyrészt Olaszországban játszódott, hisz abban megvolt a tipikus „idegen érkezik a városba” vadnyugati toposz), de Leonard két, egyrészt klasszikus, másrészt viszont nagyon is meg- és kicsavart westernes párbajjal adózik kedvenc zsánere előtt. A Váltságdíj fejében nem egy mestermű, nem egy letaglózó élmény. De baromi jól esik.