Talán nem szabadna megírnom ezt a cikket. Bár a gépelt szöveg elviekben biztonságos, a valóságot sosem lehet tudni. Fennáll a lehetősége, hogy fertőzött szavakat használok. Igyekszem nem hangosan gondolkodni. Mikor olvassátok, ti is csak magatokban tegyétek. Biztos, ami biztos. Ha mégis hangosan olvassátok, ne értelmezzétek. Amit leírok, az nem vélemény. Ezek csak szavak. Nem jelentenek semmit. Rengeteg mindent jelentenek. Pontypool nem jelent semmit. Csak egy szó. Pontypool mindent jelent. Mindenhol ott van. Nincs sehol. Pontypool Kanadában van. Pontypool csak egy film. Film a szavakról. Szavakkal írok véleményt a szavakról szóló filmről. Elolvasod a szavakat a szavakról szóló filmről beszélő szövegben. Beszélek hozzád a szavakról szóló filmről írt szöveggel. Nem vagyok benne biztos, van-e értelme. Látnod kell a szemeddel a szájjal mondott, füllel hallott, aggyal felfogott szavakról szóló filmet, hogy megértsd, mit írok le a kezemmel. És ez a bajoknak csak a kezdete.

A nagypapa mosolyogva dől hátra a székében, miután egy forrasztólámpával feketére sütötte megkötözött, ordító áldozata mellkasát, és nosztalgikus hangon kiönti a szívét: hiányzott neki ez a rostonsültes illat. Ó, semmi különös, csak az emberi természet tart őszinte önprezentációt, haladjanak nyugodtan tovább. Az izraeli író-rendező páros, Aharon Keshales és Navot Papushado (Rabies) új filmjét Tarantino a 2013-as év legjobbjának kiáltotta ki, és nem is nehéz megérteni, hogy mi vitte rá erre. A Big Bad Wolves koromfekete humorral, a torture porn felé kacsintgatással (de CSAK annyival) és abszurd helyzetkomikumokkal önti nyakon mindazt a morális dilemmát és idegtépő thrillernarratívát, amit nemrég a Fogságban igyekezett vérkomoly keretek közt hasznosítani.

Időnként mindannyiunkkal történnek felháborító dolgok. Valami olyasmi, amire nem értjük, mivel szolgáltunk rá. A buszon megtapossák vadiúj bőrcipőnket, a pénztárnál tonnányi apróval adnak vissza, rugdossák a székünket mozizás közben, a kiszemelt csajt az orrunk előtt szólítják le a bárpultnál. Vérmérséklettől, lelki alkattól függ, hogyan reagáljuk le ezeket: van, aki magából kikelve üvölteni kezd, akad, aki üt, a legtöbben azonban szó nélkül tűrjük súlyosnak vélt megrázkódtatásainkat, és képesek vagyunk feldolgozni a traumát, helyesen felismerve: kurvára nem nagy dolog. Mégis, amíg idáig jutunk, bizony megfordulnak a fejünkben a probléma megoldásának olyan változatai is, melyek a büntető törvénykönyv, és az alapvető jó modor szabályi szerint is elítélendőnek minősülnek. Napjainkban nagy divatja van az önmegvalósításnak, állandóan azt harsogják a fülünkbe, mennyire fontos kiteljesednünk abban, amiben a legjobbnak érezzük magunkat. Ez természetesen rendben is lenne, kivéve, ha történetesen a sorozatgyilkolászásban bírunk tökéletesen kiteljesedni.

Mit tehet az egyszeri brit arisztokrata, ha elég pár röpke hónapra magára hagynia fogadott fiát, és az rögtön nyugtalanító ábrákkal rója teli obszervatóriumát, stikában szemmel láthatólag áldozatnak szánt tyúkokat tart, gyanús vendégeket fogad, szám szerint tizenkettőt, röviden: a Sátánnal kezd el cimborálni? Nos, amennyiben csöppet sem angolosan Duc de Richleau-nek hívják, és Christopher Lee alakítja, két dolgot: az első öt percben felméri, hogy egy Hammer-film főszereplője, majd elegánsan átlépve a tényen, hogy az ilyen szerepek többnyire Peter Cushingnak vannak fenntartva, ő maga meg inkább a másik oldalon szokott riogatni, azonnali hatállyal nekilát rendet rakni. Ha kell, vaskos pofonokkal, ha meg az nem segít, készségszinten elsajátított okkult tudásával.

Cinikus, Hollywood szakadatlan klisédömpingjétől megcsömörlött, a kiégés, a közöny rémétől rettegő filmrajongóként általában örömmel fogadom, ha egy mű képes totálisan félrevezetni, megcáfolja előítéleteimet, szembemegy elvárásaimmal. Mivel ezt általában öntudatos alkotói magatartásként értékelem, hálás vagyok, ha végre megdöbbentenek. Nincs annál rosszabb, mikor egy film minden kockájáról csak az sugárzik, mennyire meg kíván felelni célcsoportjának, rühellem, ha azt kell látnom, hogy minden áron ki akarják szolgálni feltételezett ízlésemet. A döbbenet, a varázslat vágya hajt az újabb és újabb élményekhez, a tudat, hogy igenis van új a Nap alatt. Mindig lesz, kell, hogy legyen, különben semmi értelme nem lenne a filmkészítésnek, meg ennek az Életnek nevezett cirkusznak úgy általában. Más a helyzet, mikor az elvárásokat maguk az alkotók kényszerítik rám egy hatásos, pszichológiai horrort ígérő trailerrel, filmjük megtekintése közben pedig fokozatosan fedik fel kártyáikat, hogy a stáblista legördülésekor csalódottan konstatáljam: bizony csúnyán által lettem baszarintva. Nem vitatom, hogy az érdeklődés felcsigázása egy film kampányának elengedhetetlen része, mondhatni ez a trailer egyetlen funkciója, gyanítom azonban, hogy a Magic Magic esetében ez a szándék önmaga ellen fordult: a hamis ígéret nagyban megnehezíti a film kétségtelen értékeinek helyes megítélését.

281. oldal, belefutok az „erkölcsi feddhetetlenség” kifejezésbe. A Los Angeles-i rendőrségről hangzik el, a főnyomozó szájából. Napilap idézi, tényszerű, informatív, hír. KIBASZOTT RÖHÖGŐGÖRCS. Erkölcs? Feddhetetlenség? 281 oldal: mocsok, gyilkosság, korrupció, perverzió. A rendőrség?  Melegágy, bűntárs, tettes. És akkor még a java hátravan. Edmund Exley: fejes, zseni, gazdag, a Szigorúan bizalmas karrieristája. Dudley Smith: számító, aljas, rettegett, kelés az emberi civilizáción, A nagy sehol és a Szigorúan bizalmas gonosz szálakat rángató mocskos zsaruja. Dave Klein: detektív, jogász, bérgyilkos – öt lepedőért bárkit – Mickey Cohen cimborája, gesztenyekaparó, szardarab a szélviharban.

Hétköznapi élet: elmebetegek, gyilkosok, gengszterek, drogok, feketék, melegek, füst és jazz, pénz, hatalom, hazugságok, politika, kurvák, törtetők, összeesküvések, államügyészek, mindenki sáros. MINDENKI. 1600%-kal megnőtt gyilkossági ráta, párna alá dugott hangtompítós Luger és szaros műfasz, patkányméregbe áztatott sörétek, mert biztos, ami kurvabiztos. LA, 1958. Pokol. Isten hozott – Ördög visz el.

Az LA Quartet. A nagy sehol, Szigorúan bizalmas, sok szereplő, sok szál, több szemszögből. Fehér jazz (VÉGRE MAGYARUL!), sorozatzárlat, sok szereplő, sok szál, egyetlen szemszög – Dave Klein – vissza az első rész, a Fekete dália módszeréhez. (Majdnem). James Ellroy: 10 éves, mikor anyját meggyilkolják, tettes ismeretlen. Gyerekbűnöző, alkoholista, krimirajongó – krimiíró. Sztorik elbaszott emberekről egy elbaszott világban.

• Jön a DJANGO LIVES, az eredeti Django folytatása, magával Franco Neróval a főszerepben. A sztori szerint az idős címszereplő 1915-ben, Hollywoodban dolgozik szakértőként westernfilmek forgatásán, amíg gengszterek újra harcra nem kényszerítik. A rendező Joe D'Augustine, aki vágóként több Tarantino-projektben is részt vett.
• Kész Quentin Tarantino új forgatókönyve, a THE HATEFUL EIGHT című western, amiben szerepet szán Christoph Waltnak és Bruce Dernnek. A hírt időközben Dern is megerősítette.