Az év egyik legjobban várt új sorozata, a Bosszúállók gigászi sikerének hullámán lovagló, az ABC-n tegnap debütált Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. legfontosabb kvalitásai leírhatók egyetlen névvel: Joss Whedon. A kultalkotóból szupergeekistenséggé mutált író-rendező (a pilot teljes egészében az ő gyermeke) rutinból hozza mindazt, amit korábbi munkái, a Firefly, az Astonishing X-Men és a Bosszúállók alapján várunk tőle – lendületes csapatdinamikát fura és egymást nem feltétlenül mélységesen szerető és tisztelő karakterekkel, akikben legalább egy közös vonás azért mindenképpen van: képtelenek nem frappáns beszólásokkal, popkult utalásokkal és okoskodó poénokkal kommunikálni. És noha ez most itt-ott kicsit csikorgósabb, mint Whedonnál általában, a SHIELD elég vicces, lendületes és vagány ahhoz, hogy pont olyan szórakoztató legyen, amilyennek reméltük.

Az ember hihetetlenül kreatív létforma. Pár ezer év alatt megszámlálhatatlan bombabiztos módszert talált ki rá, hogy civilizációstul, kék bolygóstul, mindenestül teljesen elpusztítsa önmagát – vírusokkal, atomháborúval, mesterséges intelligenciával, kísérletekkel, amit csak akarsz. És ha véletlenül épp lusta disznó módjára nem igyekszik eléggé, akkor a sors, a kozmosz vagy egyszerűen csak Isten siet a segítségére, hogy jobblétre szenderüljön. A világvégével kacérkodó The World’s End és a világvégét betonforrón és tűzkeményen Hollywoodra uszító This is the End alkalmából, abszolút öntörvényűen szemezgetünk az apokalipszis eljöveteléről szóló filmek közt – nézzük meg, miről maradtunk le, amikor tavaly, annyi ígérgetés után mégis kénytelenek voltunk túlélni a maja világvégét! (Avagy: az azóta is bánatos vallási fullőrültek geekz által szponzorált virtuális önsegélyező csoportja. És nyugi: előbb-utóbb összehozzuk azt az utolsó napot, meglássátok!)

Beszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.

Sztárkéjlakok romjaiban térdig gázoló, óriási péniszét himbáló Fenevad, lángoló hollywoodi dombok helyén nyíló feneketlen verem, ami egyenesen a Pokolba okádja a bűnös életük miatt elnyelt élveteg amerikai színészsereglet színe-javát, utcákon garázdálkodó démonok és túlélőkre vadászó kannibálok. Azt gondolná az ember, hogy valami horrorszatírával van dolga, holott ennél valami sokkal jobbal: egy Seth Rogen tágabb baráti körére kiterjesztett többszereplős buddy movie-val, egy gigantikus méretűre hizlalt belsős poénnal, ami történetesen a Jelenések Könyvében megjövendölt Ítélet Napján játszódik. Én ugyan szándékosan nem nézek filmtrailereket,  ezért (vagy éppen ennek ellenére) erősen meglepett, hogy a Biblia apokaliptikus víziójának legfrissebb interpretációját éppen egy stoner komédiákban befutott zsidó srác rendezi. Félreértés ne essék: a világvége utolsó napjait James Franco villájában töltő Ananász Expressz és Superbad színészgárdájának túlélésről alkotott elképzeléseit végigülni pokolian szórakoztató mulatság.

Keményfiúk, kéziágyúk, izomhegyek, dzsungelkommandó, földönkívüli, gerinckitépés. A cicivillantáson innen a Predatorban minden, de úgy kurváraténylegminden megvolt, amiről a VHS-korszakban egy pelyhedző állú ifjonc álmodhatott – meg még az is, amiről nem. John McTiernan akcióklasszikusa zseniális jelenetek sorából áll össze egy zseniális egésszé. Schwarzenegger és Weathers CIA-szkandere. A kiszállás a helikopterből. AZ A hang, a filmtörténet talán legmegszokhatatlanabb monszterhangja – és a zene. A különítmény esőerdőirtó össztüze (nem sok ennél maszkulinabb, egyszerűbb, lényegretörőbb, masszívabb „fuck you” létezik a filmtörténetben). És ezek még csak kiragadott pillanatok. A Predator sokunk fejlődésére/hanyatlására hatással volt annak idején, jól meg is mondjuk, miért.

Az utóbbi években különösen nagy divat lett arról verni a tamtamot egy horror marketingkampányában, hogy az igaz történet alapján készült. Az Amityville Horror, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, a The Haunting in Connecticut, a Sinister mind „veled is megtörténhet” jeligével (és ráadásul mind embereket megszálló démonokkal, szellemekkel) igyekezett riogatni, jellemzően kevés, vagy még kevesebb sikerrel. Ha gyanakvó természetű lennék, azt hinném, a katolikus egyház igyekszik a mainstream horrorokon keresztül istenfélésbe ijeszteni az embereket – nem hagynak békét a magamfajta jámbor ateistáknak.

Uraim, valljuk be férfiasan, kevés olyan dolog létezik e Földön (talán nincs is más ilyen), ami annyira összezavar, megrémiszt, felidegesít, elcsodálkoztat, vagy fellelkesít minket, mint a nők. Kelly Link Különb dolgok is című novelláskötete tökéletesen visszatükrözi mindazt, ami a fejünkben kering a szebbik nem képviselőiről, legyen ez előfeltételezés, vagy éppen kőkemény tapasztalat eredménye. A Delta Vision gondozásában 2006-ban kiadott könyv (nem mai csirke) az akkor még szép reményeket tápláló A képzelet mesterei sorozat prominens tagjának számított, habár hangvételét tekintve új és merész utakat jelölt ki az addig biztonsági zónában mozgó tematikus szériának. Noha az amerikai író-szerkesztő hölgy írásai a koncepciót és a témát tekintve valóban kilógnak az erősen fantasy és sci-fi jellemezte sorból, a mágikus realizmus kategóriájának billogát büszkén magukon viselő művek elolvasása után mégis azt kell mondjam, a válogatásnak keresve sem találhattak volna jobb helyet a palettán.

Novellagyűjteményről lévén szó, nehéz egységes képet adni a könyvről, így ahelyett, hogy végigvenném egyenként az összes írást, inkább megpróbálom érzékeltetni, milyen élményt nyújt az olvasásuk. Kelly Linket idehaza nem ismerjük, az Átjáró és a Galaktika magazin közölt le tőle anno egy-egy novellát, amik a kötetben is megtalálhatóak, és habár az USA-ban két másik rövid terjedelmű történeteket tartalmazó könyve is megjelent, nálunk nem sikerült megvetnie a lábát. Írásait több díjra is érdemesnek találták, többek között a semmitmondó Locus-, Nebula-, Hugo-, vagy a World Fantasy-díjat említeném meg, az első kettőt többször is odaítélték neki. Szokás mondani, hogy ízlések és pofonok, de azért ezek a díjak valamicskét csak elárulnak nekünk a hölgy munkásságáról.