Az utóbbi években különösen nagy divat lett arról verni a tamtamot egy horror marketingkampányában, hogy az igaz történet alapján készült. Az Amityville Horror, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, a The Haunting in Connecticut, a Sinister mind „veled is megtörténhet” jeligével (és ráadásul mind embereket megszálló démonokkal, szellemekkel) igyekezett riogatni, jellemzően kevés, vagy még kevesebb sikerrel. Ha gyanakvó természetű lennék, azt hinném, a katolikus egyház igyekszik a mainstream horrorokon keresztül istenfélésbe ijeszteni az embereket – nem hagynak békét a magamfajta jámbor ateistáknak.

Nem mintha a valós(nak vélt) események alapján készült ördögűzős filmek újdonságszámba mennének, elvégre már William Friedkin überklasszikusa is ebbe a bagázsba tartozott, bár akkor még nem érezték szükségét annak , hogy a promóciós anyagokat ezzel nyomják tele. Most itt a Démonok között (The Conjuring), a kétes értékű, de nagyot aratott Fűrész rendezője, az azóta csak fáradt blöfföket puffogtatott James Wan új ijesztőtúrája, és mit ad Isten, ez is valós történet alapján készült. Ha ez mind igaz lenne, mostanra már minden közigazgatási körzetben lennie kéne legalább egy ördögűző intézetnek, közvetlenül a rendőrség épülete mellett.

Ötletességét, eredetiségét tekintve a sztori nagyjából a „megölted a társam/feleségem, ezért bosszút állok” zsarufilm horroros ekvivalense: öttagú család (szülők: Lily Taylor, Ron Livingston) beköltözik egy nagy, régi, kísérteties házba, amit – ne bassz! – kísértetek laknak. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy mellettük még egy démon is. Vagy egy boszorkány. Vagy egy boszorkány szelleme, vagy valami ilyesmi. Mikor a suttogó hangok, a falon dörömbölések, a becsapódó ajtók és, ja, igen, a szekrény tetején kuporogva üvöltő, meszelt arcú rémalakok mennyisége túllép az „erre biztos van valami racionális magyarázat” határán, a család démon-, szellem- meg mindenilyesmiűző szakértőket hív segítségül. Az okkult nyomozóházaspár (Vera Farmiga és Patrick Wilson) uszkve alig háromszor vesz levegőt a házban, mielőtt megállapítja, hogy kurvanagy baj van.  

A Démonok között tekintélyes méretű hype-jának – szokás szerint – csak óvatosan tessék bedőlni: szépen, jól, hangulatosan, pofásan megművelt, hatásos iparosmunka ez, de nem több. Wan egész elegánsan dirigál (rendezői stílusa kétségkívül sokat csiszolódott a Fűrész videóklipes antiesztétikája óta), a forgatókönyv pedig viszonylag ügyesen kezeli a kliséket, és még az intenzív fináléban is megteszi magának a mértéktartás szívességét (aminek hiányán Wan előző filmje, az Insidious elbukott).

De egy igazán jó filmhez még kevés az, hogy „nincs elrontva”, és a Démonok között-ben nincs meg a „plusz”. Az ijesztgetések felvezetése és kivitelezése ugyan remek, ami manapság nem kis szó (külön kalapemelés Joseph Bisharának – a zenéjétől már a stúdiólogó felbukkanása alatt is majdnem befostam), de a fojtogató atmoszféra, a zsigereidet markoló borzalom, az ÉRZÉS, hogy ülsz a moziban, és tudod, hogy ez csak egy film, mégis nyugtalanul, idegesen, karfát markolva fészkelődsz, ez mind hiányzik belőle, ahogy a kapcsolat is a karakterek és a horror természete közt. (Utóbbira csak annyit mondok: Az ördögűző – ha már több helyen ahhoz hasonlítgatják, mely utóbbira meg csak annyit mondok: lófaszt.) Egyszerűen nem elég brutális, és itt nem is elsősorban fizikai, hanem lelki brutalitásra gondolok. Maguk az alkotók is csodálkoztak, hogy mégis mire kaptak R-es besorolást.