Az ember hihetetlenül kreatív létforma. Pár ezer év alatt megszámlálhatatlan bombabiztos módszert talált ki rá, hogy civilizációstul, kék bolygóstul, mindenestül teljesen elpusztítsa önmagát – vírusokkal, atomháborúval, mesterséges intelligenciával, kísérletekkel, amit csak akarsz. És ha véletlenül épp lusta disznó módjára nem igyekszik eléggé, akkor a sors, a kozmosz vagy egyszerűen csak Isten siet a segítségére, hogy jobblétre szenderüljön. A világvégével kacérkodó The World’s End és a világvégét betonforrón és tűzkeményen Hollywoodra uszító This is the End alkalmából, abszolút öntörvényűen szemezgetünk az apokalipszis eljöveteléről szóló filmek közt – nézzük meg, miről maradtunk le, amikor tavaly, annyi ígérgetés után mégis kénytelenek voltunk túlélni a maja világvégét! (Avagy: az azóta is bánatos vallási fullőrültek geekz által szponzorált virtuális önsegélyező csoportja. És nyugi: előbb-utóbb összehozzuk azt az utolsó napot, meglássátok!)

12 majom (12 Monkeys, 1995, Terry Gilliam)

Gilliam talán legismertebb és legsikeresebb alkotásában (a "legjobb" címét mindenképpen a Brazil birtokolja) egy igazi öko-világvégét ismerhetünk meg: a 90-es évek sci-fi vírusőrülete úgy kényszeríti az emberiséget a tudomány biztonságot kínáló föld alatti börtönébe, hogy egyfajta bibliai csapásként (vagy épp esélyegyenlőségi akcióként?) az állatoknak adja vissza a Föld felszínét. Hősünk ráadásul a börtönön belüli börtönből indul el, hogy őrült szektákon és elmegyógyintézeteken keresztülrángatva kapjon esélyt a múlt rendbetételére. Az időutazás itt csupán kiszolgálja a történetet, a lepusztult jövő azonban, bár látszólag inkább keretszínként szolgál, az emberiség féktelenségének, felelőtlenségének és ostobaságának kőkemény keretezése. Nyomasztó, hátborzongató és főként emlékezetes vízió egy még ma is könnyedén elképzelhető végről. (Borbíró Andris)



Az ember gyermeke (Children of Men, 2006, Alfonso Cuarón)

A Children of Men nem az a fajta világvége film, amiben meteorbecsapódás, nukleáris apokalipszis, esetleg idegen invázió fenyegetné civilizációnkat: itt pusztán arról van szó, hogy az emberi faj valószínűsíthetően szép lassan eltűnik a bolygóról, mivel valami rejtélyes oknál fogva tizennyolc éve született utoljára gyerek. A meddőségi hullám oka ismeretlen, de a filmbéli állapotokat elnézve azért sejthető: nincs az a valamirevaló csecsemő, aki örömmel tisztelné meg világra jöttével ezt a forrongó trágyadombot. Mikor végre úgy tűnik, egy fiatal lány csodával határos módon (illetve, elmondása szerint abszolút hagyományos úton) teherbe esett, nem fogjátok kitalálni, kiktől kell leginkább óvni a születendő kicsit: naná, hogy a semmirekellő emberiségtől. Az alkotás leginkább fájdalmasan realista jövőképével riogat, a filmbéli Nagy Britannia egyetlen óriási, szutykos, pusztulásra ítélt szeméttelep, lakói pedig túlnyomórészt önző, politikai meggyőződéseiket gond nélkül a közösség alapvető érdekei fölé helyező nyomorultak. A kevesek, akik talán elősegíthetnék a pozitív változást, szüntelenül a többséget képviselő csaholó csőcselék előli menekülésre kényszerülnek. A szakadatlan veszélyérzetet a vérbő naturalizmussal bemutatott tűzharcok és a mesteri kameramunka érintőleges közelségbe helyezik, a film lehengerlő, megrázó, néhol zsigerien sokkoló, de felemelő mestermunka. A befejezés pedig úgy tud szép és reménykeltő maradni, hogy közben nem tudjuk elfelejteni: azt a bizonyos hajót is csak emberek kormányozzák. Shantih. (Nemes András)

A káosz birodalma (Southland Tales, 2006, Richard Kelly)

Nem tudjuk, mit szívott Richard Kelly, amikor a mára kultfilmé vált Donnie Darkót megírta, de hogy tripla adagot vett magához ugyanebből a szerből a Southland Tales megalkotásakor, az a végeredményt látva nagyjából biztos. Egy sikeres első után második filmet összehozni soha sem egyszerű feladat, a rendező vagy úgy érzi, hogy valami gyökeresen mással kellene előrukkolnia, vagy biztos, ami biztos alapon megpróbál rálicitálni arra, amivel befutott. Kelly az utóbbi opciót választotta, de A káosz birodalma egyáltalán nem biztonsági játék, sőt. Már a Donnie Darko is a világvége gondolatával játszott el a maga spleenes stílusában, de az inkább egy személyes apokalipszis (a címszereplőé) volt. A Southland Talesben jócskán megemelkedett a tét: itt tényleg a világ sorsa forog kockán – csak épp nem értünk belőle egy kukkot sem. A történetet felesleges lenne elmesélni, talán maga Kelly sem tudja pontosan, mire gondolt a költő (bár a filmhez íródott képregények állítólag segítenek eloszlatni a köd egy részét). A lényeg: a messzi jövőben, 2008-ban járunk, Los Angeles-ben, a III. Világháború javában zajlik a Közel-keleten, miközben Amerikában neomarxista ellenállók lázítanak a fasisztoid republikánus rezsim ellen. A főszereplő Jericho Kane-t nem kisebb színésznagyság, mint Dwayne „The Rock” Johnson alakítja, de Sarah Michelle Gellar mellett két kiöregedett tinisztár (Sean William Scott és Justin Timberlake) is helyett kapott a stáblistán, ami jól jelzi, hogy Kelly tudatosan próbálta belőni magnum opuszát a vérkomoly filozofálgatás és a provokatív blődli határvidékére. A Jelenések könyvének adaptációjaként is értelmezhető film így aztán mind a „korát megelőző mestermű”, mint az „emészthetetlen katyvasz” kategóriába beilleszthető lenne, és ugyan tudnánk az előbbire is érveket sorolni, egyelőre (többek közt a 160 perces játékidő miatt) inkább az utóbbi megfejtésre szavaznánk. (Beyonder)



Mentsétek meg a zöld bolygót! (Jigureul jikyeora!, 2003, Joon-Hwan Jang)

A zsánerek közötti ugrálás egyértelműen a koreai filmgyártás sajátossága (erre a legismertebb példa talán a The Host), de a világvégés összeállítás ezen versenyzője valóban nem ismer kegyelmet: ártalmatlannak tűnő fekete komédiából csúszik át pszichológiai thrillerbe, onnan Fűrész és Motel durvaságú torture horrorba, aztán mindfuck tudományos fantasztikumba. Mindezt körültekerve egy Amélie-szerű tragikus-romantikus szállal. Főhősünk egy elsőre csendes bolondnak tűnő fiatalember, aki barátnője segítségével elrabol egy üzletembert, hogy megmentse az emberiséget, teóriája szerint ugyanis idegen lények férkőztek az emberek közé, hogy előkészítsék a Föld leigázását. Míg a cél szentesíti az eszközt elvet követve módszeres tortúra alá veti áldozatát, hogy megtudja az inváziót előkészítő földönkívüli herceg személyazonosságát, addig az eltűnt férfi után nyomozó detektívek szembesülnek azzal, hogy nem ő az ismeretlen tettes egyetlen áldozata, így megindul a versenyfutás az idővel, hogy életben találják, mielőtt túl késő lesz... hogy miért titulálták a filmet a 2000-es évek Plan 9 from Outer Space-ének, ami ezúttal minden aspektusában működik, hogy ez most végül is dicséret-e vagy sem és hogy miért is szerepel ezen a listán, ahhoz sajnos kénytelenek lesztek megnézni, lehetőleg még világvége előtt... sosem lehet tudni ugyanis, ahogy ezt a Save the Green Planet! nagyszerűen illusztrálja. (Nagy Krisztián)



A nap, amikor a Föld lángra lobbant (The Day the Earth Caught Fire, 1961, Val Guest)

Az atomháborús „figyelmeztetőfilmek” egy idő után elárasztották a mozikat (és a tévéket is), de az ’50-es, ’60-as években a hidegháború forróvá hevülésétől való félelem még inkább a sci-fi és a horror frontján, idegenek, szörnyetegek és inváziók formájában csapódott le. A nap, amikor a Föld lángra lobbant a kevés kivételek egyike: a két szuperhatalom ezúttal még elpusztítani sem akarja egymást, „csak” tesztrobbantások sorozatát végzik el – de ez elég ahhoz, hogy a Földet kilökje a pályájáról, és a Nap felé taszítsa. Különösen forró nyár várható, de legalább rövid lesz. Val Guest kisköltségvetésű mozija, remek karaktereivel és dialógusaival az egyik legintelligensebb, legkifinomultabb katasztrófafilm, ami valaha készült. A világvégés látvány a nagyszerű kameramunkára és a nyitó- és zárójelenet apokaliptikus narancsos-barnás színére korlátozódik (a film amúgy fekete-fehér), a sztori inkább arra koncentrál, hogyan reagál a társadalom egésze, és különösen az újságíró főszereplő, Peter Stenning a közelgő végre. Guest érzékeny, jól kifejtett, drámai párhuzamot rajzol Stenning több okból is kisiklott élete és a Nap felé zuhanó Föld közé, és végig fenntartja a kétségbeesés és a remény ambivalens érzetét – az emberiség utolsó szalmaszála egy újabb robbantássorozat, ami, ha minden jól megy, biztonságosabb pályára löki vissza a bolygót. A finálé két szalagcímet, két lehetőséget prezentál (World Saved!/World Doomed!), de a döntés a nézőre van bízva. Meg tudjuk menteni magunkat? Illetve: érdemesek vagyunk arra, hogy megmeneküljünk? (Rusznyák Csaba)



Ne várd a csodát! (Miracle Mile, 1988, Steve De Jarnatt)

A hidegháborús korszak atombombás rémfilmjeivel Dunát lehetne rekeszteni, de a Miracle Mile ezek sorolásakor valahogy mindig elsikkad az olyan evidens címek mellett, mint a Másnap, a Fonalak vagy akár a Bombabiztos. Pedig a szokatlan műfaji párosításnak, a feszes cselekménynek és a merész befejezésnek köszönhetően a legjobbak között van. Harry Washello (a pre-vészhelyzetes Anthony Edwards) nem is lehetne boldogabb: épp megtalálta álmai nőjét, szépség, humor, intelligencia, szerelem első látásra, mint a tündérmesékben. Aztán Harry egy technikai malőr okán lekési az éjfélre megbeszélt randit, cserébe viszont legalább kap egy téves telefonhívást egy őrjöngő ismeretlentől, aki közli vele, hogy atomrakéták vannak úton a Szovjetunió felé, a válaszcsapás pedig 70 percen belül leradírozza Amerikát a térképről. Harry eszeveszett hajszába kezd, hogy megtalálja szerelmét, mielőtt egy gombafelhő felfalja a várost, de ahogy a küszöbön lévő nukleáris holokauszt híre elterjed, az utcák brutális káoszba fulladnak. A Miracle Mile a kedves szerelmi történet és a kegyetlenül székbe passzírozó thriller meglepően hatásos kombinációja: fékeveszett versenyfutás az idővel, ahogy a civilizáció a végső pusztulása előtti percekben vadállati szintre süllyed vissza. Az ezen kívül soha semmi említésre méltót nem csinált De Jarnatt feszes forgatókönyve és egyre eposzibb rendezése a valaha volt egyik legromantikusabb, atomrobbanás erejű katarzissal emlékezetessé tett, egyszerre elragadóan bájos és totálisan kíméletlen zárójelenetben kulminálódik. (Rusznyák Csaba)



A néptelen Föld (The Quiet Earth, 1985, Geoff Murphy)

Amikor Cillian Murphy kibotorkált a kórházból a 28 nappal később első jelenetében, és egyetlen árva lelket sem talált London utcáin, a nézők 99%-a elalélva csettintett, hogy igen, milyen zseniális ötlet, és milyen jól kivitelezve. A maradék 1% viszont csak hümmögve bólogatott, merthogy ők látták a The Quiet Earth című új-zélandi klasszikust, amely ugyanebből az ötletből indul ki, sőt az első félórát teljes egészében ennek az alapszituációnak a kibontására szenteli. A főszereplő egy szürkénél is szürkébb, középkorú tudós, aki egy szép napon felébred, és azt veszi észre, hogy ő az utolsó ember a földön. Nem borítják holttestek az utakat, zombik sem vadásznak ízletes agyvelőkre, egyszerűen csak eltűnt mindenki. Geoff Murphy filmje először a poszt-apokalipszis történetek szokásos nyomvonalán halad, hősünk megpróbálja kideríteni, hogy mi a waddöfak, majd mire épp kezdene becsavarodni, kiderül, hogy rajta kívül is vannak túlélők. A néptelen Föld attól igazán izgalmas, hogy bár csepegtet elég infót, ahhoz, hogy a néző fejében összeálljon egy kép arról, mi is történt a filmbéli Földön, az igazán lényeges kérdésekre nem ad választ. Ez akár baromi frusztráló is lehetne, ha a The Quiet Earth nem működne filmként – poszt-apoklipszis moziként, klasszikus sci-fiként vagy akár metafizikai tanmeseként – is kiválóan, de úgy működik, világvége előtt vagy után ezért mindenképpen érdemes bepótolni vagy újranézni. (Beyonder)

Terminator 3: A gépek lázadása (Terminator 3: Rise of the Machines, 2003, Jonathan Mostow)

Ez a létező legunalmasabb világvége-film, amiben az egyetlen meglepetés, az egyetlen pozitívum az, hogy világvége-film. Mert legalább annyi kurázsi volt az amúgy töketlen alkotókban, hogy a végén ne odázzák el ismét az apokalipszist, hogy majd egy negyedik filmhez ismét felolvashassák a jövőből érkező harcosok küzdelmének receptjét. Amikor a rakéták szállni kezdenek, a Terminator-franchise bizsergető módon elér egy izgalmas fordulóponthoz, egy mindaddig elhalasztgatott keserű katarzishoz (hogy azután – már tudjuk – csak a nagy halál van, más kérdés), és kegyelmet nem ismerve olvas rá a második részen végigvonuló végzet-motívumra. Kár, hogy az addig eltelt másfél óra legfeljebb közepes színvonalú pusztításorgia (oké, a teher-vagymiafranc-autós üldözés impresszív, dőlhetett bele a pénz rendesen), a finom irónián ízléstelenül túllépő, görcsös viccelődés és halovány, totálérdektelen T2-utánzat, ami már a tipikus folytatásbetegség legalább szemnek kellemes tüneteit sem tudta produkálni. Avagy nem csak, hogy jobb nem lett, de még nagyobb és látványosabb se – első számú bizonyíték: a T-X maga, ami, Kristianna Loken segge ide vagy oda, akkora visszalépés a T-1000-hez képest, mint a táviratiroda az okostelefonhoz képest. Vagy a T3 a T2 /T1-hez képest). (Rusznyák Csaba)

Az utolsó part (On the Beach, 1959, Stanley Kramer)

Le merem fogadni, hogy a filmtörténelem legkevésbé látványos pre-poszt apokaliptikus filmjével állunk szemben, amely felvonultatja a kor legnagyobb sztárjait (Gregory Peck, Fred Astaire ezúttal komoly drámai szerepben, Ava Gardner, Anthony Perkins, és így tovább), ugyanakkor ellentétben a listában található más filmekkel, itt az emberiség nem válik magából kivetkőzött állatokká, hanem szép csendben még megteszi amit lehet majd nyom nélkül eltűnik a nukleáris télben. Létezik egy 2000-ben készült ausztrál tévés feldolgozása is Armand Assantéval, szerencsére nem túl tragikus, bár az eredeti mindenképpen jobb. Az egész film voltaképpen egy hosszú - és egyesek szerint unalmas - melankolikus dráma. Gregory Peck tengeralattjárójával, a USS Sawfish-sel partot ér Dél Ausztráliában, ahol még egyelőre nem köszöntött be a nukleáris tél. Létezik remény: Julian Osborne (Fred Astaire karaktere), az alkoholista meteorológus szerint lehet, hogy Észak-Amerika felől már elvonult a radioaktív köd, ergó van esély a folytatásra. Azonban a küldetés sajnos nem jár sikerrel, és San Francisco - noha teljesen épnek látszik - ugyanúgy halálos csapda, mint amilyen majd a Sydney Öböl vidéke lesz úgy pár hónap múlva. Érdekes módon a film szerint az emberek békésen, némi autóversenyzés és vitorlázás után fognak csak kimúlni. Mindenképpen megtekintésre érdemes, hiszen talán az egyetlen olyan vízió, ahol nincsenek mutánsok vagy tartálykocsit üldöző autószörnyek. De lehet, hogy csak az én bársonnyal bélelt szellemem elfogult az ilyesmi iránt. (Forgács W. András)