Már megint azok a csodás 80-as évek!

A blogon már annyiszor méltattuk őket, hogy nehéz, és valószínűleg fölösleges is bármilyen nagy lélegzetvételű tirádát zengenem róluk, ugyanakkor képtelen vagyok nem rácsodálkozni újra és újra, micsoda őrült, sziporkázó korszak volt ez a popkultúrában. Kétségtelen, hogy a rajongás egyik fő összetevője a gyerekkor iránti nosztalgia, és a tény, hogy az első élmények a legmaradandóbbak. Mégis, idősebb fejjel visszatekintve, régi kedvenceimet elő-elővéve a legtöbbször azt találom, hogy ha meg is öregedtek, de többségükben bizony kiállták az idő próbáját, gyakran pedig olyan erényekkel bírnak, amiket manapság nagyítóval kell keresgélni. Műfajok alakultak és kristályosodtak ki akkoriban, a legtöbb vicc új volt, így hát nem is volt szükség semmiféle kikacsintgatásra, idézőjelbe tevésre, dekonstrukcióra, a legtöbb zsánerfilmet nyugodtan névértéken lehetett venni, és ami még jobb: bőven akadt szabad mozgástér és lehetőség kísérletezgetésre, járatlan utak felfedezésére. Mondjuk kitalálhattad, hogy egy évszázadokon átívelő történetet akarsz elmesélni néhány rejtélyes halhatatlanról, akik a modern New Yorkban összegyűlve csapnak össze, mert – ki tudja, miért – nem maradhat, csak egyetlenegy.

Esküvővel nyitunk, és már egy-két perc után nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben. Először riporterek hada tűnik fel, sztorira lesve, botrányra várva, infót cserélve, pletykálva. Aztán rendőrök jelennek meg, és viszik el a ceremóniamestert. Az ünnepi beszédek egyre kínosabbak, törtebbek, zavartabbak, míg a menyasszony bátyja megfenyegeti a vőlegényt, hogy ha nem teszi boldoggá a húgát, akkor megöli – viccekkel körítve mondja, de érezhető, ahogy megáll a teremben a levegő. És akkor betolják az esküvői tortát. És akkor betolnak még egyet. Senki nem tudja, utóbbit ki küldte, de annak a vállalatnak a székhelyét, irodaépületét mintázza, aminek alelnöke épp hozzáadja a lányát az asszisztenséhez. És az egyik „ablakból” egy rózsa mered kifelé – abból az ablakból, amin öt évvel korábban a cég egyik alkalmazottja kivetette magát. A torta és a rózsa egy emlékmű, egy kegyeleti tárgy, és egy fenyegetés egyszerre. A rózsa nem csak úgy a vakvilágba mered kifelé az ablakból. Mutat valakikre.

A csaj sikeresen meglóg a szörnyek serege elől, megmenti a szüzességét, a napot, a seggét, meg úgy mellesleg még a világot is – aztán fáradtan, félholtan, véresen hazavergődik, ahol részeges mostohaapja jól lebassza, hogy mégis mit képzel magáról, hát ilyenkor kell hazajönni? Semmirekellő némber! De hát soha senki nem mondta, hogy a horrorfilmes tinédzserlányoknak könnyű az életük. Az 1992-es Lost in Time másodpercre pontosan ott kezdődik, ahol a négy évvel korábbi Waxwork véget ért. Sarah és Mark elpusztították a viaszmúzeumot, és mindketten hazafelé veszik útjukat, de a lángoló infernóból meglóg egy gonosz, levágott zombikéz is, ami nem sokkal később a mostohafater fejének péppé verésével kompenzálja poszttraumatikus stresszét. A gyilkossággal Sarah-t vádolják, mert a „gonosz, levágott zombikéz tette” védekezési stratégia megdöbbentő módon alig 0%-os hatásfokot produkál. Mark mentőötlete: belevetik magukat az idő örvényébe, és a jelenbe hoznak valami szörnybizonyítékot, amit látva az esküdtszék és a Sarah-t a tárgyalás alatt unottan akasztófa alá firkálgató bíró (bassza meg az ártatlanság vélelme) kénytelenek lesznek átértékelni a „lehetetlen” fogalmát.

A Simpson család éves halloweeni Treehouse of Horrorának főcímét Guillermo Del Toro rendezte. (Valójában persze jófej mexikói haverunk ezt a Helovín Horror Cselendzs motiváló videójának készítette, de pszt!) Az eredmény egy háromperces, őrülten vicces, komikusan véres, bódító horrortörténelmi geektúladagolás, a filmvilág összes valamirevaló szörnyével. Frenetikus videó – és aki októberben ráadásul megnézi az összes horrorfilmet, amire a főcímben utalás van, simán megnyeri a cselendzset is!

A képregénykiadás igen mostoha helyzetben van Magyarországon, pedig több nagyobb kiadó is felkarolta egy rövid ideig és olyan a képregényes világban nemzetközinek számító sikereket adtak ki, mint a Hellboy, Neil Gaiman Sandman-sorozata, Stephen King Setét tornyának képregényváltozata vagy a tévésorozatként is igen népszerű The Walking Dead. Ezek közül már csak az utóbbi mellett tart ki a kiadója, a többiek lassan kikoptak a címek közül a várttól elmaradt eladási számok miatt. Ezek ráadásul könyvesbolti terjesztésbe kerülő gyűjteményes kötetek, amik száznegyven körüli oldalszámmal és gerinccel rendelkeznek, az újságárusoknál kapható képregények ennél rosszabb helyzetben vannak, mert őket még ennél is kevésbé veszik komolyan a magaskultúra hazai védelmezői. A kilencvenes évek eleji Kandi Lapok ismertettek meg bennünket az amerikai képregényekkel és ők is hagyták a legmaradandóbb nyomot az akkori ifjúság emlékeiben, de ezekből mára már csak két magazin maradt az újságárusoknál utolsó hírmondóként: a Kingpin kiadó Marvel+ füzetei és a Drize kiadó Garfield magazinja. Többek között ezért is vágta hatalmas fába a fejszéjét a 5Panels alkotócsoport, akik az utóbbi három évben is jelen voltak a magyar képregényszcénán, bár jobbára csak a Képregénybörzéken és Képregényfesztiválokon pár százas példányszámban megjelenő képregényeikkel: céljuk ugyanis nem más, mint egy új, rendszeresen az újságosoknál megjelenő, magyar alkotók által készített képregénymagazin.

Heten vannak már a Horror Cselendzsek, mint a bélontó, fejlevágó gonoszok. Ha jó geekekként hajlandóak vagytok egy hónapig mellőzni szociális kapcsolataitokat (ez nem lehet túl nehéz, nem mintha lennének olyanok), és csak arra koncentráltok, hogy minél több véres, lucskos, fosatós rémfilmet nézzetek meg hó végéig, ti lehettek az új Horror Szupergeekek. Na, jó, nem ti, csak egyikőtök. De ő nagyon, olyannyira, hogy jövő helovínig mind előtte fogunk hajlongani virtuálisan.

Hogy legyen egy kis meglepetés, idén a szabályok… változatlanok! Október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnéznetek, amennyit csak elbírtok ép vagy elment ésszel, és mindegyikről ide kell firkálnotok egy legalább pár mondatos összefoglalót a kommentek közé. A lelkiismereti alapon működő horrornéző-maraton királya… egy évig a horronéző-maraton királya lesz! Hajrá!

(Itt saját felelősségre szemrevételezhetők a korábbi évek Cselendzsei.)

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a túrót érdekel egy 1980-ban készült kém-komédia, amit akkor sem és most sem nézett senki? Van benne mondjuk véres kínzásjelenet? Nincs. A legkomolyabb erőszak akkor történik, amikor Walter Matthau betömi Sam Waterston száját a nyakkendőjével és egy szivaccsal. Van benne akkor cici? Nyilván, de látni egyet sem fogunk. Akkor van benne legalább egy nyamvadt robbantás? Igen, de csak a végén, és az is csak akkorka, hogy Michael Bay azonnal elunná magát rajta. Jó, jó, és autós üldözés? Jó érzékkel talán másfél, és az sem tart két percnél tovább. És tele van klasszikus zenével. És a legintenzívebb jelenetben két ember ül egymással szemben egy asztalnál. Joggal merülhet fel a kérdés a Kedves Olvasóban akkor, hogy 1. mégis mit akarok ezzel a filmmel, ami nyilvánvalóan nem egy obskúrus Poliziesco vagy zombihorror - hiszen tele van A listás színészekkel és nem Roger Corman rakatta össze egy viskóban valahol Fresno-Alsón hanem Ronald Neame (Az Odessza ügyirat, az eredeti Poszeidon katasztrófa és a meglehetősen ambivalens emlékű Meteor), 2. főleg a Geekblogon és nem mondjuk a Tíz Film Amit Még Meg Kell Nézned A Nyugdíjasotthonban, Ha Már Minden Mást Láttál pont blog pont hu-n.