A vége a legjobb. Nem a vérprofin rendezett, szuperizgalmas túszmentő akció, hanem ami utána jön. A veszély végre elmúlt, a szerencsétlen flótás megmenekült (remélem, senkinek nem lőttem le az igaz történet alapján készült film végét), de családdal való ölelkezések, hősi beállítások és tisztelgések helyett Paul Greengrass azt mutatja meg, ahogy totálisan sokkos állapotban, hebegve, remegve, zokogva, levegőért kapkodva mered maga elé, miközben az orvos vizsgálja, mint aki azt sem tudja, hol van, mikor van, vagy, hogy egyáltalán kicsoda. Hihetetlenül, torokszorítóan emberi és valószerű jelenet – persze az, hogy Greengrass filmje kapcsán ilyen jelzőkkel kell dobálózni, nem újdonság. A Phillips kapitány a Véres vasárnap és A United 93-as dokumentarizmusának és a Bourne-folytatások thriller tour de fource-ának tökéletes stilisztikai metszéspontjában helyezkedik el, és bátran állja a minőségi összevetést bármelyikkel.

Mit várhatunk egy olyan űroperától, amely George R. R. Martin ajánlásával érkezik, de már éppen annyi ideje megjelent külföldön, hogy köztudomású, miszerint az írói álnév alatt Martin A tűz és jég dala (sorozatjunkieknak: Trónok harca) sorozaton segédkező asszisztense és az ugyanezt a regényfolyamot képregényre adaptáló fantasy író párosa lapul? Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Térség (The Expanse) univerzum alapötlete eredetileg egy kínai mikrotranzakciós MMORPG-hez készült, majd egy ideig a szerzők házilag készült asztali szerepjátékának világaként funkcionált, komoly kételyek merülhetnek fel az írók rátermettségét és a mű minőségét illetően. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk... ugyan a szerzőpáros első regénye sci-fi klisékből kezd el építkezni, a karakterek és a sztorivezetés mégis olyan roppant könnyedén viszik el a vállukon a vállalkozást, hogy azóta az univerzumuk trilógiává terebélyesedett, e-könyvnyúlványokat növesztett és 2012-ben Hugo- és Locus-díjra jelölték. Ami egyáltalán nem rossz teljesítmény egy regénytől, mely az Alien és a Stars Are My Destination (avagy Tigris! Tigris!, ahogy idehaza ismerik) erényeit próbálta ötvözni meglepően sok sikerrel.

Habár az emberiség a nem is olyan távoli jövőben kolonizálta a Naprendszert, de rövidlátó, rasszista, kapzsi természete jottányit sem változott: csak éppen most nem a rasszok alapján utálják egymást, hanem hogy ki a földi, ki a marsi és ki lakik a kulimunka legalját végző Kisbolygóövezetben. Ugyan az Epstein-hajtómű lehetővé tette a rendszeren belüli viszonylag gyors utazást, az új technológia gyorsulása által kiváltott emberi testre ható nehézségi erő pusztító erejét még nem tudják teljes mértékben kiküszöbölni. Ez az aprónak tűnő, hard sci-fikre jellemző részlet olyannyira jelen van a Térség világának mindennapjaiban (nem utolsósorban az űrharcok lényeges stratégiai tényezője), hogy az űropera besorolás körvonalai kezdenek elmosódni, különösen, amikor a noir és a horror is kezd betüremkedni a történetbe.

Kellemetlen lehet szép, fiatal nőnek lenni a XIX. századi Karnstein falucskában: folyamatosan és igen állhatatosan öldösik őket, hol az Isten, hol a Sátán nevében. Előbbiért Gustav Weil (az isteni, avagy ördögi Peter Cushing), a Testvériség nevű helyi boszorkányüldöző közösség megszállott, puritán vezetője a felelős, utóbbiért a hírhedt Karnstein-vérvonal legutóbbi ivadéka, a báró, aki kastélyának komor falai között a Sátán kegyeit keresi, és találja. A dicsőséges Hammer-korszak egyik legjobb, bár az agyonemlegetett klasszikusoktól ismertségben kissé elmaradó horrora, a Karnstein-trilógia záródarabja (a három film közti összefüggés inkább csak tematikai, nem kell a Twins of Evilhez az előző két rész), a boszorkány- és a vámpírmítosz összeházasításával borzongat. De nem elsősorban azért, hogy ijesztgessen és vért folyasson, hanem hogy annak az örök, sötét, ronda, mégis vonzó és izgalmas valaminek a természetét vizsgálja, amit pusztán úgy hívunk: Gonosz.

"There oughta be a law against dames with claws.”

A Detour a legrosszabb mestermű, amit valaha láttam. Csiszolatlan-bárdolatlan, megmunkálatlan, durva gyémánt, szélei élesek, rücskösek, színe tompa, felülete koszos, elsőre azt hinnéd, csak egy kemény széndarab. De nem. Sőt, a ’40-es évek egyik legemlékezetesebb noirja, ami nem kis szó, ha belegondolunk, hogy magára a ’40-es évekbeli amerikai filmgyártásra nem kis részt a jobbnál-jobb noirok miatt emlékezünk. A Bogarthoz hasonló nagy sztárokkal fémjelzett zsánerdarabok mellett, mint a Hosszú álom, Hollywoodban futószalagon készültek a névtelen színészekkel, zsebpénzből, pár nap alatt forgatott projektek is, amik nagy részét mára elfelejtette a világ. Az 1945-ös Detour is különösebb reflektorfény nélkül tűnt el a süllyesztőben, amíg a ’70-es és ’80-as években, köszönhetően főleg a kábeltévés sugárzásoknak, a köztudat elő nem kaparta a trutyiból.

• Az Agents of S.H.I.E.L.D.-nek (bár a harmadik részre megint esett a nézettsége, a legfontosabb, 18-49 éves korosztályban olyan jól teljesített, hogy az NCSI-t is megverte) berendelték a teljes első évadát - 22 rész lesz.
• A Warner fejese elismerte, hogy a Batmanen és Supermanen kívüli szuperhősfilmjeik hiánya egy "elmulasztott lehetőség" (értsd: "balfékek vagyunk"), és azt mondta, a jövőben egy egész sor TÉVÉS DC-sorozatot terveznek. Külön kiemelte WONDER WOMANt, akiből mindenképpen csinálnak sorozatot vagy mozifilmet (múltkor azt pletykálták, hogy talán a SUPERMAN VS. BATMANben is felbukkan majd).
• Megkezdődött a szereplőválogatás Josh Trank FANTASZTIKUS NÉGYES rebootjához. Többek közt ezek a színészek vannak a listán: Michael B. Jordan, Kit Harington, Jack O’Connell, Miles Teller, Saorise Ronan (akit a Bosszúállók 2 Skarlát Boszorkányának is pletykáltak), Kate Mara, Margot Robbie.

A fene se tudja, mi a jó abban, ha az ember nulláról épít ki egy működő mikro-, vagy makromenedzsmentet, póriasan szólva egy virágzó birodalmat – egyszerűen csak jó. A való életben mogulnak kell lenni az efféle virtuozitás kivitelezéséhez, anyagiakat, időt, no és mások életét nem kímélve. Valahol itt rejtezhet az oka, hogy miért olyan sikeres - teszem azt - PC-n a Civilization sorozat, vagy a különféle Tycoonok, hiszen abba a szerepbe helyezkedhetünk, amit amúgy nagyon nem valószínű, hogy valaha is kipróbálhatnánk (ha az olvasók között mégis volna geek iparmágnás, kérem támogatási szándékát a szerkesztőségben jelezze!). Amint a felsorolt példákból ragyogóan kitűnik - már annak, aki ismeri az említett címeket -, maga az adaptálás, a birodalomépítés szimulációja is, hasonlóan a nagy testvérhez, jókora falat, nem az a könnyed kikapcsolódás, mint amikor délután munkából vagy suliból hazafelé menet a buszon/villamoson/metrón előkapjuk az okostelót és letapizunk pár kört az aktuális kedvencünkkel. De mi van azzal, aki nem akar napokat a gép előtt görnyedni, vagy nincs egy teljes napja a konyhaasztalon épp csak elférő birodalom dobókockákkal és mindenféle mütyürkével való kiépítéséhez? Nekik ott a Race for the Galaxy.

Hogy rögtön kiakasszam a bullshitmétert: a Planet of the Vampiresben egy darab vámpír nincsen. De még csak úgy nagyjából véletlenül sem. A legendás és nagyszerű Mario Bava filmjének eredeti olasz címe (Terrore nello spazio) magyarra fordítva annyit tesz, hogy „Terror az űrben”, és hogy az amerikai forgalmazó milyen indíttatásból maszatolta oda a vérszívókat, az máig rejtély, viszont utána több ország (köztük hazánk is) ezt az amerikai címet vette alapul. Persze a „vámpír” terminológiája kicsit nagyobb területet fed le, mint azt a vasárnapi horrornézők egy-két Dracula, Penge és, urambocsá’, Alkonyat alapján elképzelik, de a Planet of the Vampires lényei még a legtágabb, legmegengedőbb definícióba sem férnek be: ők ugyanis, ha már dobozolni kell, paraziták.