Az önreflektív, komikus horror Sam Raimi Evil Dead-filmjeivel utat tört magának a ’80-as években, és ennél jobb korszakot nem is találhatott volna magának. A minőségi stúdióhorroroknak már a ’70-es évekkel leáldozott, a klasszikus szörnyek nem voltak divatban, és az évtized második felére a shasher is kivérzett – jöttek a műfajt iróniával, összekacsintással frissítő B-filmesek, és a független horrorvígjátékok. A The Monster Squad, a Fright Night és persze az Evil Dead II nyomdokain Anthony Hickox, aki később többek közt a Hellraiser 3-mal blamálta magát, rongyos másfél millióból forgatta le 1988-ban a Waxworkot, ami a horropanteon minden valamire való rémét csatasorba állította a tehetetlen, több liter felesleges vérkészlettel rendelkező, szexéhes tinédzserek ellen. A film roskadozik a vámpíroktól, zombiktól, farkasemberektől és egyéb szörnyektől, vagyis egyfajta, a Cabin in the Woodst évtizedekkel megelőző horrorgeek-gejzír, amiről kissé méltatlanul feledkezett el az utókor.

Egy kis kertvárosban (check) egy csapat tinédzser (check) meghívást kap egy furcsa, ijesztő idegen (check) újonnan nyílt viaszmúzeumába – a buli pontban éjfélkor kezdődik (check). Neeem, egy kicsit sem gyanús. A szexuális szabadosság és frusztráció különböző fokozatain tengődő tinik (ribanctól a szűzig) vidáman mennek a vágóhídra (líding man: a Szörnyecskék Zack Gilliganje). Persze, honnan is tudhatnák, hogy a horrortémájú viaszmúzeum minden egyes kiállítási eleme életre kelhet, ők pedig szereplőivé, áldozataivá válhatnak a valaha létezett/kitalált legnagyobb rémalakok történeteinek. Ráadásul az emberfelettin erős óriással és az emberfelettin irritáló törpével felszerelkezett tárlatvezető (David Warner) nem csak úgy l’art pour l’art irtja a múzeumába tévedő hülyéket: van egy terve, ami a viaszba zárt szörnyetegek világra szabadításában kulminálódik. A büdös mindenit, hát nem az egész emberi civilizáció függ már megint egy hajszálon?

A sztori pusztán egy jól kitalált ürügy a minél több horrorkarakter és –toposz minél rövidebb idő alatti felsorakoztatására, és a film akkor kel életre, amikor egy-egy szereplő belekeveredik valamelyik garantáltan csúnyán és gore-ban végződő fiktív (?) történetbe, hogy aztán kiterített áldozatként végezze a viaszmúzeumban. A draculás inzert mind közül a legvéresebb és leggonoszabb, míg a fekete-fehér zombis kitérő egyértelmű Romero-homage. És a már említetteken kívül van itt még földönkívüli, mutáns, múmia, voodoo pap, boszorkány, láthatatlan ember, Frankenstein-kreálmány, operaházi fantom és Mr. Hyde (noha némelyikük csak egy-egy pillanatra bukkan fel), és persze maga a keret, a viaszmúzeum is egy klasszikus rémtörténet előtt tiszteleg. A Waxworkben minden a horrorról szól, minden kép, mondat, karakter műfaji ijesztés, poén, díszlet vagy idézet. Végtelenül lelkes, áltimét geekfilm.

Csak egy baj van vele: Hickox nem egy Raimi, nem egy különösebben, vagy egyáltalán, akármennyire tehetséges rendező, így az egyébként remek koncepció vizuális kivitelezése suta és ötlettelen (írónak jobb, a szereplők például diverzifikáltabbak, mint a korszak műfajfilmjeinek tipikus egyentinédzserei). A Cabin in the Woods végének őrült horrorforgatagát megelőlegző fináléban ez különösen kiütközik, és a borzalmas színvonalú trükkök sem segítenek (bár akadnak köztük egészen impresszív megoldások is – ó, a jó öreg latex és művér!). Hickox csak akkor képes direktorként felmutatni valami pluszt, amikor extra célja van egy jelenettel: az említett romerós szekvenciának például még a kameramozgása is pont olyan, mint Az élőhalottak éjszakájában.

A Waxworköt a koncepciója, a könnyedsége, az ’80s fílingje adja el. Most megmondom: az egész világmindenségben nem találsz még egy filmet, amiben egy vén fószer militáns festésű, légterelő szárnyakkal felszerelt tolószékben, duplacsövű puskával, „Tallyho!”-t kiáltva indul csatába egy seregnyi szörny ellen.