"There oughta be a law against dames with claws.”

A Detour a legrosszabb mestermű, amit valaha láttam. Csiszolatlan-bárdolatlan, megmunkálatlan, durva gyémánt, szélei élesek, rücskösek, színe tompa, felülete koszos, elsőre azt hinnéd, csak egy kemény széndarab. De nem. Sőt, a ’40-es évek egyik legemlékezetesebb noirja, ami nem kis szó, ha belegondolunk, hogy magára a ’40-es évekbeli amerikai filmgyártásra nem kis részt a jobbnál-jobb noirok miatt emlékezünk. A Bogarthoz hasonló nagy sztárokkal fémjelzett zsánerdarabok mellett, mint a Hosszú álom, Hollywoodban futószalagon készültek a névtelen színészekkel, zsebpénzből, pár nap alatt forgatott projektek is, amik nagy részét mára elfelejtette a világ. Az 1945-ös Detour is különösebb reflektorfény nélkül tűnt el a süllyesztőben, amíg a ’70-es és ’80-as években, köszönhetően főleg a kábeltévés sugárzásoknak, a köztudat elő nem kaparta a trutyiból.

A filmben egy Roberts nevű keserű, búvalbaszott, önsajnáló zongorista igyekszik New Yorkból Los Angelesbe, hogy találkozzon énekes barátnőjével, aki színésznői karrier reményében iszkolt Hollywoodba. Mivel egy petákja sincs, stoppal közlekedik (a Detour egy 1939-es – állítólag jó indulattal is csak középszerű – könyv alapján készült, aminek nagyjából felét az alkotók kikukázták; de a gazdasági válság lenyomata az adaptációra is megmaradt) – hamarosan felveszi őt egy jókedvű autós, akinek ráadásul vastag a pénztárcája, és amellett, hogy furikázza Robertset, puszta emberbaráti kötelességből még a vacsoráját is fizeti. Aztán egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően jobblétre szenderül, és Roberts úgy okoskodik, hogy nincs az az isten, hogy a rendőrség elhiggye, nem ő tette el láb alól a fickót. Elrejti a hullát, és viszi a kocsit – élete legnagyobb hibáját ott követi el, hogy felvesz egy út mentén stoppoló nőt, Verát, aki nemrég már pont ült az autóban, és tudja, hogy nem ő a tulajdonosa.

A Detour tipikusan az a film, ami egy Warnernél vagy MGM-nél sosem készülhetett volna el. A korszak ún. Powerty Row-jának (B-filmeket gyártó, a nagytestvérekhez képes filléres stúdiók gyűjtőneve) egyik képviselője, a Producers Releasing Corporation kellett hozzá, és Edgar G. Ulmer, aki a német expresszionizmuson, Murnau tanítványaként nevelkedett, és arról volt híres, hogy szarból-húgyból, uzsonnaidő alatt össze tudott hozni egy vállalható filmet. A Detouron érződik is az olcsóság: egy masszív technikai tökéletlenség az egész, minimálhelyszínekkel, átlátszó trükkökkel (sem külső helyszínek, sem normális díszletek nem álltak rendelkezésre, ezért a New York-i utcajelenet során sűrű köd takarja a valószínűleg a színészek mögött fél méterre lévő stúdiófalat), durva, faragatlan narratív megoldásokkal. De egyik sem képes elhallgattatni a noirnak a felszín alatt brutális erővel dobogó, éjsötét szívét.

Csak egy B-film lehet ennyire nyers, csak abból hiányozhat így minden konformizmus, minden apelláta, és csak abból süthet ennyire a sötétség, az agresszivitás és a düh. Düh az élettel és az emberrel szemben: az élettel, ami újra és újra seggbekúrja az embert, és az emberrel, ami letolt gatyával, bokáját fogva panaszkodik a seggbekúrás miatt – de hogy tegyen valamit ellene? Roberts egy panaszkodó, szánalmas, önsajnáló senkiházi, egy szenvedő, passzív véglény, aki egyfolytában a sors anális erőszaktevése miatt picsog, de arra sem képes, hogy felegyenesedjen, legalább kicsit nehezítve a behatolást. Tökéletes „párt” alkotnak Verával, aki viszont egy mosolyával poklot befagyasztó, minden szavával mérget, megvetést, undort és savat köpő, könyörtelen, szeme-sem-áll-jól femme fatale kígyó. Milyen szépen egymásra talált a zsarnok és az áldozat, a pokolból szalajtott hárpia és az alázkodó nyomorult (és mennyire megérdemlik egymást), szinte el kell a szívnek olvadnia. Ann Savage viccen kívül undorítóan közönséges és gonosz némber, a noir-hagyaték végzet asszonyainak többsége kisiskolás naiva mellette.

Ha stilisztikailag a forgatási körülmények miatt nem is (bár van a filmben néhány nagyon hatásos megvilágítás), tematikailag a Detour abszolút noir-esszencia. Onirikus sorsszerűsége teljes súllyal nehezedik a karakterekre, akik a bűn, a bűntudat, a kegyetlenség, az önsajnálat, a zsarolás, a kapzsiság maguk által egymás közé font hálóját ráncigálják. A sztori az amerikai álom ígéretével kezdődik, csak hogy aztán annak egy perverz, kifordított, sötét rémálomverziójává aljasuljon, amiben Roberts spirálmozgásban süllyed egyre mélyebbre. Az őt alakító Tom Neal kiválóan hozza a hunyászkodó, a felszínen lázadozó, valójában azonban elnyomásra vágyó zérót, ami azért is szép teljesítmény, mert az életben jóval agresszívabb fickó volt, és alighanem az első ferde pillantása után agyonütötte volna Verát: 1951-ben féltékenységből hülyére verte egy színésztársát, ami véget is vetett a karrierjének, később pedig gyengéden fejbelőtte a harmadik feleségét. Végül alig egy évvel a börtönből való szabadulása után meghalt szívrohamban. Ha már amerikai rémálmokról beszélünk…