A dungeon, azaz (kell ezt még magyarázni?) a szörnyekkel, csapdákkal teli kazamatarendszer az egyik legnagyobb és legelterjedtebb toposz a hősi fantasyben, hiába nem szerepelt mára rögzült, explicit formájában egyik műfajteremtő klasszikusnál sem. Persze, már Tolkiennál is olvashattunk hegyek gyomrában rejlő ork-járatokról, Howard Conanja pedig nem egy ősi, elfeledett templom ingóságait tulajdonította el jogtalanul, az igazi, egyébként minden józan logikát sutba vágó dungeon mégis szinte kizárólag játékokra jellemző – hát persze, hiszen erre találták ki. Az ezen a területen megmutatkozó hatása viszont óriási.

Onnantól kezdve, hogy 1974-ben Gary Gygax és David Arenson megalkották az eredetileg ólomfigurás, történelmi csatákat megelevenítő, harci szimulációkból kifejlődött, interaktívan narratív játékukat, majd a Dungeons and Dragons nevet adták neki, egyszersmind a következő fél évszázad, és még ki tudja hány eljövendő évtized játékfejlesztésének egyik fő irányvonalát is megalapozták. Az alapötlet mindössze annyi volt, hogy a figuráktól és a nagy seregektől megszabadulva a csataszimuláció pusztán egy maréknyi, akkoriban viszonylag frissnek ható írók és különféle mitológiák nyomán elképzelt hősre koncentráljon, akiket mind egy-egy játékos irányít, az akadályok és ellenfelek menedzselése pedig háruljon egyetlen személyre, a mesélőre, vagy ahogy nagyon beszédesen elnevezték, a Dungeon Masterre. Az elképzelés, hogy a szerepjáték során akár jellemfejlődést is magába foglaló, összetett történeteket lehessen együttes erőfeszítéssel elmesélni, még sehol nem volt: ahogy a névadás is sugallja, a dolog eleinte, a legelemibb formájában arról szólt, hogy a főszereplők végigtarolják az agresszorokkal teli labirintust, a végén felmarkolják a trezsőrt, amiből aztán a következő, még veszélyesebb kalandhoz megvásárolhatják a felszerelést. Akkoriban forradalmi ötlet, mára fakocka.

Az előző rész tartalmából: Dan Wells debütáló regényében (Nem vagyok sorozatgyilkos) egy fiatal szociopatával ismertette meg a közönséget. A kamasz John Wayne Cleaver nem csak nevében rokon egy hírhedt sorozatgyilkossal, de ő maga is erős késztetést érez az ölésre. Mivel tudatában van annak, hova vezetne, ha kiélné hajlamait, mindent megtesz, hogy kordában tartsa őket. Hús-vér lények helyett hullákkal foglalatoskodik – anyja halottasházat üzemeltet és megengedi csemetéjének is, hogy besegítsen a balzsamozásba – és kidolgozott egy külön kódot is, amelyet megpróbál betartani. Az időközben trilógiává érett sorozat első részében alkalma nyílt konfrontálódni egy „másik” sorozatgyilkossal, akiről aztán kiderült, hogy valójában nem ember, hanem alakváltásra képes démon.

Ha már a Nem vagyok sorozatgyilkos recenzióját az obligát Dexter-párhuzam felemlegetésével kezdtem, hasonló szellemben folytatnám most is. Mint ismeretes, kedvenc tévés sorozatgyilkosunk kalandjai rút véget értek, az alkotók konkrétan megerőszakolták a főhőst. A széria végére az empátiára képtelen Dexterből mélyérzésű, önfeláldozásra is képes tragikus hős lett, aki már gyilkolni sem hajlandó.

Kezdjük a nyilvánvaló tényekkel, melyeket valószínűleg teljesen felesleges ideírnom, mégis szükségesnek érzem, csak hogy áramoljon bennem némi pozitív energia is: Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger kétségkívül élő Legendák, kikezdhetetlen Ikonok. Fénykorukban készített munkáik tündöklő szimbólumokká emelték őket, megjelenésükkel, személyiségükkel egész generációk filmes élményanyagát határozták meg, az alakjuk köré épült kultusz pedig máig példa nélkül áll, követőik hiába próbáltak számtalanszor a nyomukba lépni. Korunkban már sajnos elképzelhetetlen, hogy egy filmsztár valóban emberfeletti képességűnek tűnjön a vásznon, hogy úgy érezzük, hozzá képest egyszerű halandók vagyunk csupán, ők azonban hihetetlen fizikai adottságaiknak, és az ezekhez társuló összetéveszthetetlen karizmának köszönhetően könnyedén képesek voltak elhitetni velünk, hogy bármire (szó szerint: BÁRMIRE) képesek. Varázsoltak, csodát tettek, miközben láthatóan baromi jól szórakoztak. Pontosan ezért érzek mérhetetlen felháborodást és keserű szomorúságot a Szupercella láttán. "Miért?" kérdezem kétségbeesve, és a "Pénzért" válasz ez esetben nem tűnik kielégítő magyarázatnak.

Az új Carrie-ben a telekinézis cool, és ez tönkreteszi a filmet. A címszereplő képessége, akár az eredetit nézzük, akár De Palma első adaptációját, sosem volt cool. Egy szerencsétlen, a tűréshatáráig lökdösött, majd azon brutálisan átrúgott, megzavarodott lány frusztrációjának és dühének tragikus elszabadulása volt. Stephen King első regénye rendkívül erőteljes, hatásos horror, de sokkal fontosabb, hogy messze a legszomorúbb mű, amit valaha írt. A ’76-os feldolgozás ezt csak kis részben tudta átadni, De Palma inkább foglalkozott a feszültséggel, mint a drámával, a telekinézis ijesztő borzalomként való ábrázolását pedig még túlzásba is vitte (az a rohadt idegesítő, psychós hegedűrikoltozás…). Kimberly Peirce, A fiúk nem sírnak rendezője másképpen közelített az alapanyaghoz, és ha a végén nem adja át magát teljesen a trendeknek, akkor ez a Carrie akár sokkal jobb is lehetett volna, mint a ’76-os.

• Lehet, hogy a klasszikus Universal szörnyek új életre kelnek egy közös univerzumban. A VAN HELSING és a MÚMIA elvileg már sínen van, és siker esetén a stúdió a többi sztorit is modernizálja - aztán persze jöhetnek majd a mindenféle crossoverek. Jó ötlete? Mivel az Orci-Kurtzman páros keze van a dologban, szinte biztos, hogy nem.
• Henry Selick, a Karácsonyi lidércnyomás és a Coraline rendezője élőszerelős mesét készít: Adam Gidwitz A TALE DARK AND GRIMM című könyvét adaptálja vászonra, amiben Hansel és Gretel elhagyják a saját világukat, csak hogy még sötétebb és veszélyesebb (Grimm) mesékbe csöppenjenek.

A horrrorfilmek már csak ilyenek. Ahhoz, hogy a gyilok elkezdődhessen, a szereplőknek olyan döntéseket kell hozniuk, amilyeneket épeszű ember valószínűleg nem hozna. Van itt egy véres pincelejáró - persze, nézzük meg, mi van odalent! Ijesztő hangokat hallunk a totál sötét erdőből - persze, menjünk, keressük meg, honnan származnak! Itt az a fura szerkezet, állítólag szörnyűséges kínhalállal döglődik meg mindenki, aki használja - persze, lássuk, hogy működik! Na, a Hell No végre nem ilyen! A Hell No egy értelmes horrorfilm, logikusan gondolkodó karakterekkel!

Avengers: Endless Wartime

Történet: Warren Ellis
Rajz: Mike McKone
Marvel Comics

A Marvel egyik legutóbbi ötlete, hogy önálló sztorikat elmesélő eredeti graphic noveleket dobjon piacra, nagyszerűen hangzik, az pedig külön örömteli volt, hogy az első ilyen kötet megírására Warren Ellist kérték fel, aki két évvel ezelőtt olyan remek munkát végzett a Secret Avengersszel, hogy azóta is emlegetjük a kollégákkal. Annál illúziórombolóbb a végeredmény: az Avengers: Endless Wartime, noha nem nélkülöz érdekes, és egy-két ritka esetben akár jól kivitelezett ötleteket, egy túl hosszú, túl sok felesleges dumával, túl lapos akciókkal, túl buta háborúelleneses és (amerikai) politikakritikával, illetve totálisan elírt karakterekkel teli történet. A cselekmény Amerika Kapitány és Thor múltját kapcsolja össze, és vezeti a címszereplő hőscsapatot egy mesterséges szörnysereg ellen, amit ősi lények és modern technológiák ötvözetével… a S.H.I.E.L.D. hozott létre. A Kapitány karakterét jól elkapja Ellis, az időből kizökkent ember koncepciója szépen végigvonul a sztorin, beépülve annak fő fordulataiba és mondanivalójába, végig egy azt a kényelmetlen gondolatot lebegtetve, hogy – amint a cím is jelzi – a háború az egyetlen, ami mindig megmarad, és a harc soha nem ér véget. Van még egy-két jópofa, bár nem különösebben kifejtett ötlet (mint hogy a S.H.I.E.L.D. próbál előrukkolni valamivel, hogy ne kelljen folyton a hősökre hagyatkoznia), és a szokásos ellises témák (archeológia + sci-fi), de az összhatást túl sok baromság rombolja ahhoz, hogy ezek összeálljanak egy szórakoztató egésszé. A karakterek kapcsolatrendszerét illetően Ellis jól láthatóan valami olyasmit próbált összehozni, amit Joss Whedon a Bosszúállókban. De Ellis nem Whedon: az utóbbira jellemző frappáns, oda-vissza pattogó, csipkelődő-kakaskodó megjegyzések nála nem működnek, főleg, hogy brutális túlzásba viszi őket. Ezek a hősök nemhogy nem barátok, de minden szavukból az érződik, hogy legszívesebben a szart is kivernék egymásból (ennek néha hangot is adnak – ennyire visszafogottak a dialógusok). Sólyomszem megalázó poénkodások folytonos céltáblája, egy gramm tisztelet nem érez iránta senki, Vasembert, mint a vigyorgó, arrogáns, milliomos seggfejet mindenki megveti, és Rozsomákot is csak egy becstelen, gyilkos bestiának tartják a többiek (Natasha, akivel évtizedek óta barátok, egy random, teljesen nyugodt társalgás alkalmával konkrétan és minden vicc nélkül „ostoba állatnak” titulálja). Szóval ez egy kicsit sok. Még akkor is az lenne, ha a sztori teljes mértékben önmagában létezne, a saját univerzumában, de nem, számtalan utalás teszi egyértelművé, hogy szerves része a Marvel képregényes kontinuitásának. Kegyelemdöfésként, Mike McKone rajzai teljesen laposak – karaktereinek arcai elnagyoltak és a legkritikusabb szituációkban is unalmas kifejezés ül rajtuk, az akcióiból pedig kínosan hiányzik az az eposziság, amire Ellis törekszik. Nem egy jó kezdet a kiadó új graphic novel szériájához. (Rusznyák Csaba)