• Még csak egy hete, hogy Sam Raimi azt mondta, nyáron elkezdenek dolgozni az EVIL DEAD 4-en, de producertársa, Rob Tapert most végzett egy kis fazonigazítást ezen a híren: ha elkészül a film, az konkrétan az ARMY OF DARKNESS közvetlen folytatása lesz, nem egy újabb Evil Dead (hozzátette, az Army of Darkness nem Evil Dead-film volt, csak a rajongók nevezték annak).
• Anne Hathaway játszotta volna a Fekete Macskát Sam Raimi annak idején tervbe vett PÓKEMBER 4-ében (John Malkovich pedig a Keselyűt). Gyanítom azért, hogy Macskanő szerepével jobban járt.
• Raimi azt is elmondta, hogy azért szállt ki a WARCRAFT mozifilmből (amit jelenlegi állás szerint Duncan Jones, a Hold rendezője készít), mert a Blizzard kikukázta a forgatókönyvüket.
• Lous Leterrier rendező azt mondta, hogy ő már 2008-ban is Mark Ruffalót akarta A HIHETETLEN HULK címszerepére, de a Marvel nemet mondott. Még szerencse. Kár lett volna Ruffalót elpazarolni arra a vacakra. Mark Ruffalo: "Hulk legközelebb a BOSSZÚÁLLÓK 2-ben lesz látható. Jelenleg nincsenek tervek különálló Hulk-filmre." Azért hozzátette, hogy sosem tudni, mit hoz a jövő.

Még mielőtt Tim Burton, Nicolas Cage és a haja 1997 körül képbe kerültek a Warnernél a híres-hírhedt, soha meg nem valósult Superman Lives kapcsán, a stúdió Kevin Smith-t kérte fel rá, hogy írjon egy forgatókönyvet tervezett új Acélember-filmjükhöz. Smith sztorijában Brainiac (Jason Lee) szövetkezett volna Luthorral (Jack Nicholson), és Doomsdayjel megölette volna a Nap kitakarása által egyre erőtlenebbé váló Supermant (Ben Affleck; és ugye a mindennek alapjául szolgáló képregényről Max Landis is megemlékezett a maga módján). Hogy Smith hogyan kapta a megbízást, milyen agyrém produceri igényeknek kellett megfelelnie, és miért dőlt dugába az egész, arról ebben a videóban beszél majdnem 20 percig. Baromi viccesen, érdekesen és szókimondóan, úgyhogy megéri kicsit elmerülni rajta keresztül Hollywood szürreális hülyeségeinek tengerében.

Age of Ultron #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Bryan Hitch
Marvel Comics

Már két és fél éve annak, hogy a Marvel beharangozta ezt a sztorit, ami aztán csak csúszott, és csúszott, és végül bendis avengerses 9 évének hattyúdala lett. Nem is baj, mert így – legalábbis az első szám alapján – szép emlékekkel zárhatjuk ezt a korszakot, annak ellenére, hogy az író az utolsó egy-két évben már igencsak mélyrepülésbe küldte a sorozatai színvonalat. De úgy tűnik, az Age of Ultronnal ismét a régi fényében tündököl, sőt, ez a 10 részes mini lehet az ő nagy, definitív szuperhőseposza. A sztori onnan indul, hogy Ultron győzött, vagyis posztapokalipszis van, de keményen. New York úgy néz ki, mintha nemrég esett volna túl a terminátoros ítéletnapon, a hősök elbuktak, csak néhányan rejtőzködnek a föld alatt, próbálva kidolgozni valami tervet, amivel visszavehetik a világot Ultrontól. Bryan Hitch grandiózus, „szélesvásznú” képi világa, az egész koncepció eposzisága ellenére Bendis, nagyon okosan, kicsiben kezd. In medias res csöppenünk a vigasztalan senkiföldjére, ahol Sólyomszem kísérel meg egy reménytelennek tűnő mentőakciót. Az a jó ebben a felütésben, hogy Bendis nem áll meg magyarázni, okoskodni, hanem viszi a sztorit lendületesen, tökösen, és csak a vége felé bontja ki nagyobbá, és akkor sem valami mega-giga eseményen, hanem egy karakteren keresztül – baromi hatásvadász módon ugyan, de ez itt, ebben a kontextusban kifizetődik. A zárókép a totális reménytelenségé, és egészen letaglózó. A történet lényege, hogy nem számít, Ultron hogyan csinálta, amit csinált, a lényeg, hogy megcsinálta (remélhetőleg a folytatások is ennek jegyében íródnak, és nem lesznek flashbackek), és csak az számít, hogy mi történik ezután. És itt lehet az egész event gyenge pontja: New York (illetve valószínűleg a fél világ) romokban, gyaníthatóan milliók haltak meg, köztük elvileg hősök is – nyilván ez nem maradhat így, nem lehet ez az új status quo kiindulási alapja, és az evidens megoldás az, hogy a szuperhősök időutazással/manipulációval, valami úton-módon meg nem történtté teszik az egészet. Ugyanakkor Bendis azt ígérte, az Age of Ultron végét senki nem fogja előre látni. Reméljük, hogy nem csak a szája jár, és tényleg valami nagy húzásra készül a fináléval, nem csak a kilométerekről előrelátható happy endet keni oda.
(Rusznyák Csaba)

Szeretem az 1950-es éveket. Még mielőtt bárki bármiféle magyar vonatkozásba helyezné ezt a mondatot, ki is egészítem azzal, hogy szerettem volna Japánban moziba járni az 50-es években. Nemcsak azért, mert akkoriban volt pályája csúcsán a világ valaha élt legjobb filmrendezője, és nemcsak azért, mert abban az időben alakultak ki a modern japán mozit jellemző zsánerek. Sokkal inkább azért, mert lenyűgöző lehetett figyelni azt a hatalmas változást, ami az évtized eleje és vége között zajlott le, szinte megreformálva a helyi filmipart. Vajon észrevették-e ezt már akkoriban is, vagy csak visszatekintve tűnik annak? Ekkorra már rég túl voltak az első, botrányokat kiváltó csókjeleneten és az első japán színes film (Carmen Comes Home) már tartalmazta mindazt a természetes, játékos pajzánságot, ami a későbbiek során a pinkuk egyik jellegzetessége lett. A kis stúdiók kiválása az anyacégekből utat nyitott a korábban tabunak tekintett zsánerek (horror, sci-fi, akció) felé, miközben a tradicionális nagy stúdiók megpróbálták a 3 órás Technicolor csodákkal elnyomni a kicsiket. Békésen megfértek egymással a régi nagyok háború utáni nyomort, szegénységet bemutató, szívszorító drámái (Naruse Mikio, Mizoguchi Kenji, Ozu Yasujiro, alkotásai), a történelmi témákat feldolgozó szamurájfilmek, az új időket, a háború utáni vágyálomvilágot bemutató, elsősorban a fiatal közönséget megcélzó ún. taiyouzoku-k (pl. Nakahira Kou Crazed Fruit-ja), valamint a bűn és a társadalom számkivetettjeinek legmélyebb bugyrait különféle zsánerek útján boncolgató rendezők (pl. Imamura Shouhei, Suzuki Seijun). Mégis, ebből a hatalmas, színes, lenyűgöző forgatagból leginkább emlékezetessé válni egy ekkor még 91 kilós gumiruhának sikerült, amire ráaggatták a Godzilla nevet.

Szokás mondani, hogy az egyszerű dolgok a legnagyszerűbbek. Általánosítani persze nem minden esetben érdemes (általában), sőt, van, mikor egyenesen balgaság, de ezúttal alátámasztani fogom a fenti mondás igazságát, mégpedig a Pandemic című társasjátékon keresztül. Megmenteni a világot négy globális járvány kitörésétől? Korántsem egyszerű. Tenni mindezt cirka félóra leforgása alatt, ráadásul a haverokkal? Hát nem nagyszerű? Az évek óta kitartóan az élbolyban tartózkodó Pandemic mindezt lehetővé teszi, és még ennél többet is. De abba is hagyom az általánosítások puffogtatását, lássuk, milyen élményeket szerezhetünk, ha epidemiológusokkal kezdünk.

A Pandemic bizonyos Matt Leacock fejéből pattant ki, akiről feltett szándékom volt állítani, hogy tipikus egyslágeres előadó, de amikor utánanéztem az úriember munkásságának, kiderült, hogy a Forbidden Island és a Roll Through the Ages: The Bronze Age is az ő nevéhez fűződik (utóbbi a Civilization kihívójának dobókockás változata). Így ez a poén – egyelőre – elmarad, ám ha már szóba hoztam a dolgot, tessék: akár a showbizniszben, a társasok világában is létezik olyan nagy név, akinek egyetlen nagy dobása volt csupán (igaz, az maradandó). A játék 2008-ban jelent meg a Z-Man Games gondozásában, ám töretlen sikerét mi sem jelzi jobban, mint a számos lokalizált verziót honosító kiadó. Az idei 5 éves jubileumot egy feltupírozott, modernizált kinézetű kiadással fogják megünnepelni, na nem mintha az eredeti megjelenéssel bármi baj volna.

Minél többet hallok Ben Kingsley-ből, annál inkább egy karikatúrának tűnik a Mandarin figurája. De sebaj. Az új trailer végétől így is úgy is beszarsz. "There's my boys."

A nosztalgia kétélű fegyver. Valószínűleg mindannyiunknak – még a  legszőrösszívűbbeknek is – van gyenge pontja, egy-egy hátsó bejárat A Régi Szép Napoknak. Különösen sebezhetőek ráadásul a geekek, akik identitásukat éppen néhány, adott esetben eredeti formájában már nem is létező szubkultúra bensőséges ismeretével és a szükséges mértékben elfogult szeretetével definiálják: őket értő kéz éppoly könnyedséggel tudja horogra akasztani, mint a haltápon kövérre hizlalt potykákat a halgazdaságok dugig tenyésztett dísztavaiból. De a nosztalgia kétélű fegyver, mert a kényeztetésért még oly hálás geekek is hajlamosak élesre csiszolt ösztönökkel óvakodva lesni a csapdát, és ha úgy érzik, ki akarják őket használni, ha a csalétek nem elég finom, ha a fickiós zsákot elibéjük ürítő kéz, mely közreműködésüket elvárja, nem ad eleget vagy elég finomat, dühösek lesznek, és tán középső ujjukat kezdik mutogatni.

A Ready Player One különös keveréke a felnőtt mesék klasszikus vén kurvájának, aki rutinosan elégíti ki kuncsaftjait, és a fiatal csibének, aki lelkesedésével ellensúlyozza tapasztalatlanságát, ám mivel tulajdonképpen mindkettő tulajdonságát könnyű szeretni, a tisztelt olvasó – függetlenül attól, hogy amúgy is a 80-as évek kulturális közegében tölti el legszívesebben szabadidejét, vagy más korszakot preferál – igazán jól jár.