• A Lucasfilm bejelentette, hogy befejezi jelenleg futó animációs sorozatát, a STAR WARS: KLÓNOK HÁBORÚJA-t. Az ötödik évad nemrég ért véget, és még folytatják a sztorit egy darabig - nem mondták ki, de valószínűleg lesz egy utolsó, hatodik évad. Ezenkívül a stúdió elnapolja a tavaly bejelentett STAR WARS DETOURt is. Viszont! Ezek helyett lesz egy teljesen új animációs sorozat, ami a STAR WARS univerzum egy olyan korszakában játszódik majd, amit eddig sem moziban, sem tévében nem lehetett látni. Végre! VÉGRE! Ideje kicsit eltávolodni a szanaszétcincált klónháborús és birodalmi konfliktusoktól.
• A rajongók kevesebb, mint egy nap alatt összeszedték Kickstarteren a 2 millió dolláros rekordösszeget, ami a Warner feltétele volt arra, hogy elkezdje forgatni a 2004-es VERONICA MARS sorozat régóta levegőben lógó moziváltozatát. (A projekt most már a 2,5 millióhoz közelít.) Van egy briliáns ötletem a stúdiónak, ráadásul ingyen adom: FIREFLY kickstarter kampány!

A Total Film megkérdezett egy egész sor hollywoodi hírességet, Jason Stathamtől Joss Whedonon és Eli Roth-on át Mark Wahlbergig, hogy ha felkérnék őket, szerepet vállalnának-e az új Star Wars elkészítésében. Született néhány érdekes válasz... Roth teljesen begeekül, még a sarlaccról is csinálna filmet, Rachel Weisz belesül a szokásos álomgyári körseggnyalásba ("Nagyon nagy J.J. Abrams rajongó vagyok, fantasztikus rendező. Imádtam a... mit is csinált mostanság? Star... Star Trek?"), Mark Strong úgy gondolja, remek jedi mester lenne (és tényleg), Mark Wahlbergről kiderül, hogy visszadobta Kirk kapitány apjának szerepét (egy büdös szót nem értett a forgatókönyvből), Mila Kunis pedig... áááhhh, hát őt most imádtam csak meg igazán.

Olyan filmről a legrosszabb írni, ami se nem nagyszerű, se nem pocsék, csak úgy elvan a maga kis langyosvizében, a „majdnem jó” kategóriában, ellenben végig érződik benne a soha nem realizálódó potenciál. Az óriásölőhöz megvolt minden tartozék, hogy remek szórakozás legyen belőle. Klasszikus mesealap, bájos „parasztfiú megmenti a hercegnőt” sztori, jó rendező, egzotikus világ, könnyed hangvételbe csomagolt monumentális csaták, szimpatikus szereplőgárda. Mégis, végig hiányzik belőle az a kis plusz, ami az átlag fölé emelné, ez pedig azzal jár, hogy bár szívesen elnézzük a jópofa kalandozást, egy év múlva már a kutya sem fog emlékezni az egészre. De lehet, hogy már holnap sem.

The Americans
A The Americanst, a CIA-ügynökből középiskolai tanárrá, majd abból íróvá mutálódott Jo Weisberg sorozatát az FX elvileg még azelőtt megrendelte, hogy a konkurencia Homelandje debütált volna, ettől függetlenül esélye sincs rá, hogy elkerülje az összehasonlítást. Mindkettő az emberi tényezőt középpontba helyező feszült kémdráma, ami amerikai földön tevékenykedő ellenséges ügynökök, és a lebuktatásukon dolgozó, velük kisebb-nagyobb személyes kapcsolatban álló kormányalkalmazottak történetét meséli el. Ráadásul mindkettő arra törekszik (sikeresen), hogy szimpátiát ébresszen a nézőben az említett „ellenség” iránt. Weisberg szériájában Keri Russell és Matthew Rhys KGB-ügynökök, akik teljes inkognitóban élnek a kertvárosi Amerikában, mint férj és feleség, mint két mit sem sejtő gyerek szülei és egy mit sem sejtő FBI-ügynök (Noah Emmerich) szomszédai. A színészek nagyszerűek, a korrajz hibátlan (a zenék!), az írók pedig mindeddig jól manővereznek a főszereplők életét kívülről (Moszkva egyre nehezebb, veszélyesebb és látszólag indokolatlanabb, meggondolatlanabb küldetései) és belülről (mennyire „igazi” a két ügynök házassága, létezhet-e magánélet ott, ahol az csak egy fedősztori a munkavégzéshez?) egyszerre komplikáló feszültségek közt. Minden erénye ellenére még nem érzem úgy, hogy a sorozat elérte a full potenciálját (az eddigi hat részből kettő volt olyan, hogy úgy kellett utána felmosni, a többi „csak” nagyon jó), de jó úton halad, kétségkívül ez a legígéretesebb a 2012-2013-as újoncok közül. (Már berendelték a második évadot.)

A geekség megnyilvánulási formái végtelenek. Onnantól, hogy az ember rákattant valamire (jó, a politoxikomániát, a kényszeres emberölést és társaikat persze jótékonyan zárjuk ki a körből), és azon kapja magát, hogy a kamaszkora óta eltelt hosszú évek óta legjobb belátása (?) ellenére is csökönyösen ragaszkodik szenvedélye tárgyához, ami gyakran ráadásul khm, józanabb kortársai megítélése szerint finoman szólva is éretlen, máris … eh, kapják be. A papírforma szerint ennek a bevezetőnek arról kellene szólnia, miért is jó ötlet a videojátékok és a klasszikus metál összeházasítása (segítek: ezért is meg amazért is hajlamos gyermeki lelkesedéssel rajongani némelyikünk, pedig mindkettő hőskora egy ideje letűnt már, plusz mindkettő kurva jó), de rájöttem, hogy semmi kedvem óvatosan közelíteni a témához, ami amúgy nem más, mint a Double Fine rendkívül odacsapós játéka, nézzük inkább azt!

A 80-as éveket nyugodtan nevezhetjük az amerikai akciófilm nagy korszakának. Az évtized, amely még/már hírből sem ismerte a politikai korrektséget, amikor minden olasz maffiózó volt és minden ázsiairól nyugodtan el lehetett sütni valami gagyi, rasszista viccet, maga volt a valóságos "guilty pleasure". Ha fogod mindezt az esszenciát, és beleraksz pár ninja kinézetű japánt és egy Dolph Lundgrent, már kész is a Punisher film.

Mark Goldblatt 1989-es alkotása sosem kapott igazi amerikai premiert. Miután a New World Pictures lehúzta a rolót, a közel 10 milliós költségvetéssel rendelkező film csak nemzetközi terjesztést kapott, hogy aztán pár évvel később az amerikai videotékák polcain kössön ki. Pedig mindenfajta hibája ellenére tökéletesen reprezentálja a 80-as évek második felében önálló képregénysorozatot kapó karakter árasztotta hangulatot. Van benne morbid humor, erőszak és fegyver. Rohadt sok fegyver, amelyek közül Castle egy adott típust csak egyszer hajlandó használni.

Az eredetiség fogalmát legalább annyira könnyű definiálni, mint a minőségét – vagyis semennyire. Már abban a kérdésben is nehéz közös platformot találni, hogy fontos érték-e egyáltalán az eredetiség. A vita – ami mifelénk többnyire Tarantino munkássága kapcsán szokott kipattanni – azért tűnik szinte feloldhatatlannak, mert aki egy adott film / regény / képregény kapcsán megbocsáthatatlan bűnnek tekinti a „kölcsönzést”, az egy műfajában, stílusában a személyes ízléséhez közelebb álló másik film / regény / képregény esetében akár jóval elnézőbb álláspontot is képviselhet. A dilemma jelen esetben azért merült fel bennem, mert Dan Wells írót most épp azért készülök megdorgálni, amiért pár hónapja még megdicsértem.

Az amerikai szerző debütáló regényében (Nem vagyok sorozatgyilkos) a Dexter-szériát exploitálta imponáló pimaszsággal, és olyan műfaji csavarok bedobásával, hogy összességében mégsem tűnt olcsó rip off-nak a szöveg. Miután trilógiává fejlesztette a sorozatgyilkos-rajongó szociopata kamasz történetét, műfajt váltott, és kisvárosi horrordráma helyett egy disztopikus sci-fit kotyvasztott össze, ugyancsak könnyen beazonosítható alapanyagokból.

Mint minden tisztességes posztapokalipszis-filmben, a Partials világában is elpusztult az emberiség jó része, olyannyira, hogy Wells alig 40 ezer főben határozta meg az életben maradottak létszámát. A 2076-ban kezdődő történet pár négyzetkilométeren belül játszódik: a túlélők valami rejtélyes oknál fogva nem természeti kincsekben gazdag rurális területeken, hanem a New Yorkhoz tartozó East Meadowban próbálják megőrizni, illetve újjáépíteni a civilizációt. A radikális népességcsökkenés okairól a trilógia kezdetén mindössze annyit tudni, hogy az emberiség vesztét a Részlegesek okozták – olyan szerves lények, akiket egy géntechnológiai vállalat állított elő. A homo sapiensek és az új faj között annak rendje és módja szerint háború robbant ki, melynek során utóbbiak bevetették az RM vírust, amely 11 évvel a történet kezdete előtt az emberiség nagy részét kiirtotta. A pár ezer túlélő ugyan rezisztens a vírusra, de az újszülött gyerekek nem: pár nap után kivétel nélkül mind meghalnak, fajunk napjai így meg vannak számlálva. Az East Meadow-t irányító autoriter Szenátus a Remény törvény bevezetésével igyekszik fenntartani a reményt – ez a rendelkezés azonnali teherbe esésre kötelez minden 17. életévét betöltött lányt, abban bízva, hogy a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb megszületik egy olyan csecsemő, aki immunis a gyilkos kórra. És ha ez nem lenne elég nyomasztó probléma, senki sem tudja, mikor fognak újra támadni az RM bevetése után rejtélyes okokból visszavonult Részlegesek, illetve hol követnek el újabb terrorakciót a Remény törvény ellen tiltakozó lázadó csoport, a Hang tagjai.