Age of Ultron #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Bryan Hitch
Marvel Comics

Már két és fél éve annak, hogy a Marvel beharangozta ezt a sztorit, ami aztán csak csúszott, és csúszott, és végül bendis avengerses 9 évének hattyúdala lett. Nem is baj, mert így – legalábbis az első szám alapján – szép emlékekkel zárhatjuk ezt a korszakot, annak ellenére, hogy az író az utolsó egy-két évben már igencsak mélyrepülésbe küldte a sorozatai színvonalat. De úgy tűnik, az Age of Ultronnal ismét a régi fényében tündököl, sőt, ez a 10 részes mini lehet az ő nagy, definitív szuperhőseposza. A sztori onnan indul, hogy Ultron győzött, vagyis posztapokalipszis van, de keményen. New York úgy néz ki, mintha nemrég esett volna túl a terminátoros ítéletnapon, a hősök elbuktak, csak néhányan rejtőzködnek a föld alatt, próbálva kidolgozni valami tervet, amivel visszavehetik a világot Ultrontól. Bryan Hitch grandiózus, „szélesvásznú” képi világa, az egész koncepció eposzisága ellenére Bendis, nagyon okosan, kicsiben kezd. In medias res csöppenünk a vigasztalan senkiföldjére, ahol Sólyomszem kísérel meg egy reménytelennek tűnő mentőakciót. Az a jó ebben a felütésben, hogy Bendis nem áll meg magyarázni, okoskodni, hanem viszi a sztorit lendületesen, tökösen, és csak a vége felé bontja ki nagyobbá, és akkor sem valami mega-giga eseményen, hanem egy karakteren keresztül – baromi hatásvadász módon ugyan, de ez itt, ebben a kontextusban kifizetődik. A zárókép a totális reménytelenségé, és egészen letaglózó. A történet lényege, hogy nem számít, Ultron hogyan csinálta, amit csinált, a lényeg, hogy megcsinálta (remélhetőleg a folytatások is ennek jegyében íródnak, és nem lesznek flashbackek), és csak az számít, hogy mi történik ezután. És itt lehet az egész event gyenge pontja: New York (illetve valószínűleg a fél világ) romokban, gyaníthatóan milliók haltak meg, köztük elvileg hősök is – nyilván ez nem maradhat így, nem lehet ez az új status quo kiindulási alapja, és az evidens megoldás az, hogy a szuperhősök időutazással/manipulációval, valami úton-módon meg nem történtté teszik az egészet. Ugyanakkor Bendis azt ígérte, az Age of Ultron végét senki nem fogja előre látni. Reméljük, hogy nem csak a szája jár, és tényleg valami nagy húzásra készül a fináléval, nem csak a kilométerekről előrelátható happy endet keni oda.
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd prog 1818 – 1820

Történet és rajz: többek
Rebellion Developments

Alan Grant egy brit képregénylegenda, egy sajátos stílussal rendelkező, tehetséges és tapasztalt író, akinek igencsak jelentős érdemei vannak Dredd bíró mitológiájának kiépítésében is, hiszen a 80-as években Wagner állandó írótársaként olyan klasszikusokat alkotott, mint pl. a Judge Death Lives, vagy az Apocalypse War. Éppen ezért fájdalmas és dühítő volt olyan ócskaságot olvasni most a tollából, mint ez a Witch's Promise című bugyutaság. A szerencsére csak hat oldalt pazaroló epizódban egy régebben alkotott, és már akkoriban is kritizált karakterét hozta vissza, bizonyos Toots Milloyt, aki egy női magánnyomozó és egyben boszorkány. Ez az urbánus fantasybe hajló, végtelenül ostoba és céltalan kis hülyeség talán a 70-es években még elfogadható lett volna, de azt nem tudom, hogy manapság hogy engedhettek át egy ilyet. Na, ugorjunk is gyorsan!
Rob Williams gyorsan szépített, ahogy az tőle el is várható. A Save Him ugyanis a rövidsége ellenére is ügyes kis sztori, jópofa csavarral a végén. Dreddet egy a Káosz Napja óta katatón állapotban vegetáló Psi-kadéthoz hívják, miután a fickó száját egyedül az ő neve hagyta el ez idő alatt. A pasas hozzáér Dreddhez, aki ennek következtében hirtelen a férfi elméjében találja magát, ahol aztán gyorsan kiderül, hogy miért pont őt emlegette a zöldségként funkcionáló kadét. Pár hete büszkén jelentették be, miszerint az amerikai James Harren (Conan, Hellboy) beugrik egy kis vendégrajzolásra, és bár szó se róla, az adott szám borítója valóban remek, és maga a képregény is pofás, de Dreddet valami okból röhejes szélesszájú kisbékának képzelte el a jenki, ami így kissé bizarr kontrasztot alkot, de annyi baj legyen, ilyen mennyiségben még belefér. A Wolves szerencsére már egy több részes sztori lesz, ráadásul a felütés alapján kifejezetten ígéretes is. Michael Carroll története a Káosz Napja egyik jellemző utóhatásából indít. A katasztrófa után a Megacity One-ban élő szovjet emigránsoknak különösen nehézzé válik az élete, hiszen tömeges gyűlölet hullámzik feléjük a túlélő lakosság felől. A már húsz éve a városban élő hentes, Dmitry Bystrov ezt a saját és családja bőrén is kezdi tapasztalni, ám úgy tűnik, hogy most egy megértő és támogató sorstársra akadt a szintén emigráns Luka Shirokov személyében. Csakhogy a hirtelen felbukkant földi szándéka még nem tiszta, Shirokov ugyanis az alvilág egyik prominense. Mindenképpen izgalmas kezdet, és Andrew Currie még egészséges mértékig karikatúraszerű rajzai is tetszetősek, azt meg különösen értékeltem, hogy Shirokovot jól láthatóan Tony Siricóról (Paulie a Sopranosból) mintázta. Kíváncsian várom folytatásokat.
(Chavez, aki még él)

Mars Attacks! #7

Történet: John Layman
Rajz: John McCrea
IDW Publishing

Amikor a Wallace Wood illusztrálta Mars Attacks! gyűjtőkártyák piacra kerültek 1962-ben, alig gondolhatta a kiadója (ami egy idő után kénytelen volt beszüntetni a gyártásukat, mert a közvélemény felháborodott a szexualitás és az erőszak explicit ábrázolását látva), hogy még fél évszázad múlva is életképes franchise válik belőle. Nem túl nagy, nem túl híres, de azért életképes, amihez nyilván Tim Burton 1996-os filmadaptációja is hozzájárult. John Layman, a Chew írója tavaly indította el az IDW-nél új képregénysorozatát, amiben a gusztustalan külsejű marslakók óriásrobotok- és rovarok segítségével rohanják le a Földet, lényegében azért, mert 50 évvel korábban pár, nálunk űrhajótörést szenvedett társukat néhány bizalmatlan vidéki amerikai tűzzel és vassal fogadta. Az idióta redneckek védelmében: ők nem tehetnek róla, hogy a marslakóknak olyan széttaposnivaló fejük van. Most viszont a vörös bolygó teljes hadereje ostromolja az emberiség utolsó védővonalát, ami többek közt egy exűrhajós veterán szenátorból és egy bolhacirkuszát marsi technológiával óriásméretűre növesztett mutatványosból áll. A hetedik részből pedig megtudjuk, hogy a maffiát nem hatja meg holmi földönkívüli invázió, végrehajtóik akkor is a halálraítélt besúgót hajkurásszák, ha az egész világ lángokban áll körülöttük – és kiderül, hogy igazuk van. Layman szériája harsány, lendületes, vicces, totálisan hatásvadász és agyament, véresen-szimpatikusan komolyan vehetetlen. Van benne zseni gyerek, zseni tudós, echte seggfej, tökös katona, szuperkütyü, repülő csészealj, gusztustalan idegen, doomsday fegyver, romba dőlő metropolisz, a legtitkosabbnál is titkosabb titkosügynökség, óriásrovar, óriásrobot (ezeket már említettem, de: nem lehet elégszer), gore, szóval, minden, ami egy pokolian szórakoztató, vérbő B-sci-fihez kell. Egyetlen apró bajom van vele: ha csak egy kicsit lenne őrültebb és gonoszabb, igazi kultuszmű is válhatna belőle. Így, pont a határnak az innenső oldalán, simán „csak” baromi jó.
(Rusznyák Csaba)


Nemo: Heart of Ice

Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neill
Top Shelf Productions/Knockabout Comics

Aaaaah, mennyire hiányzott nekem a klasszikus stílusú League of Extraordinary Gentlemen! Alan Moore utóbbi munkái az irodalmi karaktereket összeterelő képregényben (Black Dossier, Century) meglehetősen más irányt vettek, mint az első két minisorozat, ami alapján mind megszerettük a koncepciót. Ami persze önmagában nem baj, mert semminek nem tesz jót, ha se vége se hossza, ismételgeti önmagát, de ha a stílusbeli eltérésektől eltekintünk, a Century akkor is hagyott maga után kívánnivalót. A Nemo: Heart of Ice-szal (egy ötven oldalas, különálló graphic novel) a sorozat visszatér az „egyszerű” kalandhoz, és úgy rántja össze a XX. század elejének ponyvakalandorait (pl. Jack Wright, Tom Swift), Poe-t, Lovecraftot és Vernét, hogy pislogni sem tudsz. A cím nem véletlenül nélkülözi egyébként a LoEG-et, a „szövetség” ugyanis nem kap benne szerepet, a történet helyette Jannira, Nemo kapitánynak a Centuryben megismert lányára koncentrál, aki bizonyítani akar magának és apjának (aki persze már halott): a Nautilusszal sikerre akar vinni egy antarktiszi expedíciót, amiben apja elbukott. A küldetést nehezíti, hogy a legénységének a frenetikus nyitójelenetben felvázolt kalózakciója következményeként megkárosult médiamágnás (maga Kane, az aranypolgár) hajtóvadászatot hirdet rájuk. Az expedíció és a menekülés közti határvonal elmosódása gondoskodik a tempóról, de a kaland, az életveszély és a felfedezés izgatottsága hamar átcsap nyugtalanító horrorba, ahogy Poe és Lovecraft rémálmai (O’Neill istenenemdekurvagyönyörű képein) megelevenednek. A Heart of Ice cím pedig nyilván okkal rímel Joseph Conrad Heart of Darknessére, mert noha túlzás lenne karakterközpontú műnek nevezni, a képregény valahol mégis arról szól, ami Jannit belülről hajtja, és arról, gondolkodásmódja, élete hogyan változik meg az utazás során. A stílusok, műfajok és karakterek vegyítése mellett Moore bedobja a szokásos kísérletezését is: egy jelenetben a narratíva szó szerint szétesik, a panelek sorrendje véletlenszerűen felcserélődik, ahogy a szereplők egy olyan helyen haladnak át, ami összekócolja az időérzékelésüket. Félelmetes, és briliánsan játszik a befogadóval, akinek magának kell a fejében rekonstruálnia a szekvencia helyes kronológiáját. Még jó sok ilyet kérek.
(Rusznyák Csaba)

Snapshot #1-2

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

A Snapshotot tavaly már volt szerencsém olvasni a Judge Dredd Megazine oldalain, és már akkor az év egyik legjobbjának kiáltottam ki. A Diggle/Jock páros "creator-owned" sorozatára (amit a jól összeszokott duó évek óta a szabadidejében készítgetett) most az Image csapott le jó érzékkel, ők pedig értelemszerűen 4 füzetre osztották el az eredetileg 15 oldalas adagokban leközölt sorozatot, bár az előzetes hírekkel ellentétben végül mégsem színezték ki, de ennél nagyobb tragédia ne érje a képregénykiadást. Jock rajzai ugyanis ff-ben a leghatásosabbak. A Snapshot egy őrülten izgalmas, nagyon pörgős és fordulatokkal teli összeesküvős akció sztori, amiben egy Jake nevű san franciscói geek talál egy okostelefont a parkban, abban pedig képeket egy halott férfiről. Megdöbbenni azonban nincs ideje, mert megszólal a telefon, vonalban egy rendőr, aki közli, hogy egy nyomozás bizonyítékához jutott hozzá, de ne aggódjon, csak várja meg, míg megérkezik az emberük a telefonért. Csakhogy a szerv helyett egy fegyveres bérgyilkos érkezik, ezért emberünk kénytelen menekülőre fogni, és irány a rendőrség. Ott viszont maga a képeken látható hulla jelentkezik a tulajdonáért, és ad elő egy nehezen hihető sztorit, amit a zsaruk persze megkajálnak. Jake ezt nem veszi be, ezért saját maga jár utána a gyanús férfinak, amivel aztán csak még nagyobb veszélybe sodorja magát. Digglet és Jockot külön-külön is a legnagyobb kedvenceim között tartom számon, de amikor összeteszik, amijük van, na akkor alkotnak csak igazán ütős dolgokat. A történet főleg az első részben rendkívül gyors tempójú és tökölésmentes, nincs ismerkedés a főszereplővel, hanem rögtön bele a közepébe, ami ideális "olvasóbehúzó" számmá teszi, de a folytatás sem kevésbé dinamikus, csak ekkor már válaszok és új szereplők is érkeznek szerencsére. Diggle rendkívül intenzív, akcióban gazdag sztorija mint mindig, most is Jock laza, ám hihetetlenül dinamikus rajzaival együtt érzi magát a legjobban, így aztán a Snapshot is abszolút egy "olvasásra erősen javasolt" kategóriájú cucc.
(Chavez)

Superior Spider-Man #4-5

Történet: Dan Slott
Rajzolta: Giuseppe Camuncoli
Marvel Comics

Dan Slottnak négy füzetnyi történetszövésbe telt, hogy teljesen és véglegesen meggyőzzön arról, hogy a nagy csinnadrattával felvezetett fordulat, amely lezárt egy korszakot Pókember történetében és új irányt szabott az életének (halálának?), nem csupán egy rendkívül ügyesen felépített és kivitelezett marketingfogás volt, melynek hatásai a mesterségesen felpumpált eladások után hamarosan lecsengenek, hogy a hullámok elültével minden visszatérjen a régi mederbe és a kényelmes, megszokott keretek közé. Az új érához választott rajzoló (az első három számot elkövető Ryan Stegman), a karakterparódia pengeélén egyensúlyozó új Octavius-Parker, mely különösen visszatetsző módon próbált MJ bugyijába jutni, valamint a Peter személyiséglenyomatának bazári mutatványszámba menő visszatérése nem sok bizakodásra adott okot a Superior Spider-Man jövőjét illetően. Slott azonban hozta a rá jellemző egyedi ötleteit és az első három szám szűrőin átengedve a negyedik füzetre ügyes alkimistaként ledesztillálta nekünk Otto Octavius esszenciáját: hiszen az új, fejlettebb Pókember a több ezer pókkamerája segítségével  négyszer annyi bűnözőt fog el és tizenkétmillió dollárral több érték eltulajdonítását akadályozza meg, mint ugyanennyi idő alatt Peter Parker tette, akit az életének minden más aspektusát beárnyékoló lelkiismerete és felelősségtudata űzött. Oktopusz doki mindent patikamérlegen mér ki és a hatékonyságot tartja szem előtt mindenek felett: May néninek neurointerfészt készít, hogy hamarabb talpra állhasson, még ha ehhez kísérleti nyúlnak is kell használnia őt, a lángoló épülethez nem rohan lélekszakadva, hogy megmentse a lakókat, ha a tűzoltóságot is értesítheti és teljes természetességgel hívja a rendőrkapitányt erősítésért, ha úgy hozza a szükség. Ami viszont igazán zseniális húzás, ahogyan a Slott-féle Amazing Spider-Man cím általam csúcsának tartott két történetét fogja és ellenpontozza, ezzel rajzolva ki tisztán és érthetően a két Pókember közti gyökeres különbséget. Az In Memory of Marla Jameson és az azt követő No One Dies katartikus sztorija (amihez nem mellesleg a számomra A Pókember Rajzoló, Marcos Martin asszisztált parádésan), melynek csúcspontján Peter Parker a saját testével védi meg a rendőrök golyóitól Mészárszéket (Massacre), az érzelmeitől teljesen megfosztott és válogatás nélkül gyilkoló szocio- és pszichopatát, tökéletesen ábrázolja az önfeláldozó hős archetípusát, melynek az eredeti Pókember mindig is a megtestesítője volt. Ennek azonban a Superior Spider-Man ötödik számában egyszer s mindenkorra vége szakad: a Peter könyörületessége miatt életben maradt Mészárszék újabb ámokfutásra indul, Octavius pedig ezúttal  teljesen másként kezeli a helyzetet. Könyörtelenül. Hatékonyan. Racionálisan. És New York lakói hősként ünneplik. És ez az a pont, ahonnan tudjuk, hogy innen minden megváltozik. Ez a fordulópont, nem pedig Peter fizikai halála. Dan Slott zsebre vágott, megvett kilóra. Csak ugyanezen a színvonalon folytassa.
(Nagy Krisztián)