Olyan filmről a legrosszabb írni, ami se nem nagyszerű, se nem pocsék, csak úgy elvan a maga kis langyosvizében, a „majdnem jó” kategóriában, ellenben végig érződik benne a soha nem realizálódó potenciál. Az óriásölőhöz megvolt minden tartozék, hogy remek szórakozás legyen belőle. Klasszikus mesealap, bájos „parasztfiú megmenti a hercegnőt” sztori, jó rendező, egzotikus világ, könnyed hangvételbe csomagolt monumentális csaták, szimpatikus szereplőgárda. Mégis, végig hiányzik belőle az a kis plusz, ami az átlag fölé emelné, ez pedig azzal jár, hogy bár szívesen elnézzük a jópofa kalandozást, egy év múlva már a kutya sem fog emlékezni az egészre. De lehet, hogy már holnap sem.

A sztorit eredetileg Darren Lemke (Shrek 5, khm) írta, és olyan nagyon nem csodálkozom rajta, hogy mikor Bryan Singer beszállt rendezni, teljesen átszabatta a munkáját. Nem mintha olvastam volna Lemke szkriptjét, de leírni egy ilyen filmet úgy, ahogy ő tette, hogy ti., olyasmi, mint a Star Wars, ami ugye pont az efféle klasszikus mesékből merített, afféle fából vaskarika, szóval elég nagy öngól. Mindenesetre a többek által átdolgozott iromány inkább a King Kong dramaturgiáját követi: miután Albion kalandvágyó hercegnője egy frissen kinövő óriáspaszulynak hála eltűnik egy óriások lakta, a föld és az ég közt terpeszkedő birodalomban, egy maréknyi férfi a megmentésére indul – és van köztük valaki, akit csak a saját céljai érdekelnek, és akinek hála a barbár óriások végül pusztató ámokfutást rendeznek az emberek lenti királyságában.

Az a baj Az óriásölővel, hogy egy félkész film. Pedig többször elhalasztották a premierjét azzal az indokkal, hogy dolgoznak, farigcsálnak, javítanak rajta – most vagy csak sumákoltak, és más oka volt a tologatásnak, vagy pedig komolyan félek belegondolni, hogy milyen lett volna, ha az eredetileg tervezett időben mutatják be. A karakterekből hiányzik az utolsó ecsetvonás, amivel életre kelnének, és túllépnének unalmas generikusságukon (a fenébe is, látom a címszereplőben azt a kissé buster keatonos, csetlő-botló hőst, aki lassan felnő a feladatához – de csak a lelki szemeimmel). A dialógusok végéről lemaradtak a frappáns poénok, az óriások Koponya szigetet idéző birodalma végig ácsingózik egy utolsó simítás után, ami biztosítana neki némi egyediséget, a románchoz elfelejtették hozzáadnia szikrákat, a szenvedélyt, a legfeljebb, mondom, legfeljebb 15 évvel ezelőtti színvonalat hozó CGI-ról pedig minél kevesebb szó esik, annál jobb. Ugyanezt tudom mondani a zárójelenetről, ami rendkívül kínosan dobja fel a labdát a folytatásnak – bár amekkora pofára esés ebből a pénztáraknál lett, nem kell félni, hogy bármi megvalósul belőle. Ami meg a 3D-t illeti, azt minden túlzás nélkül észre se venni. (Volt egyáltalán? Szerintem csak viccből osztogatták a szemüvegeket a vetítés előtt. Haha, jó poén, srácok.)

A második felében azért hoz a film néhány székbeszögező momentumot (a paszuly lezuhanása, a vár ostroma), a színészeket, noha nagyon nem erőltetik meg magukat (mert nincs miért), jó nézni, emellett eseménytelenséggel, unalommal nehéz lenne vádolni a sztorit. Bár nincs két órás sem, nagyjából kétszer annyi történik benne, mint az első háromnegyed órát a nagy zabálással eltöltő A hobbitban – igaz, cserébe siralmasan messze van annak kimunkáltságától. Félkész. Majdnem jó. Kár érte.