Megboldogult ifiúr koromban oly szerencsés nyikhaj voltam, hogy közvetlen baráti körömben nem csupán a VHS magnó volt könnyedén hozzáférhető, de a hardveren túl a friss tartalom beszerzése sem okozott különösebb nehézséget. A videó elmondhatatlanul nagy menőségnek számított (haver szerint: „Az ember nem jár olyan pinával, akinél a családban nincs videómagnó, mert az ma már vállalhatatlanul ciki!”), plusz C64 - naná hogy 1541-II típusú lemezmeghajtóval! - és BMX, meg a robotos kvarcóra, így már érthető, miért is irigykedtek oly hevesen a csicska bések (a céseket nyilvánvaló okokból ignoráltuk). A filmeket Pisti szerezte (utólag belegondolva: inkább a faterja lehetett a dealer), s miután igen erős nyugat-európai kalózkapcsolatai voltak, már akkor is a magyar bemutató előtt néztük az akcióhorrornindzsát, miközben nem ám Duna kavicsot, hanem Toblerone csokit tömtünk az arcunkba.

Ennek az idilli világnak Chuck Norris volt a legnagyobb hőse, akit a magyar hangalámondásban a Csendes düh (Silent Rage, 1982) címen futtatott akciófilmben volt szerencsém megismerni.

Békés kisvárosi család huszonéves sarja egy genetikai természetű, illegális gyógyszerkísérlet mellékhatásaként agyilag elborul, ugyanakkor nagyon szupererős lesz; primitív ragadozóösztöne a lehető legnyersebb formában realizálódik, beleértve békés kisvárosi családja véres, balta általi likvidálását. Pusztít, öl és gyilkol, de csak addig, amíg meg nem jön Chuck Norris, aki jól lekaratézza. Mindezek után Chuck Norris lekaratézik még sok más embert is, mert valamivel csak ki kell tölteni a játékidőt, amíg a lekaratézott családgyilkosból további genetikai kísérletekből adódóan önregeneráló übermensch válik. Újabb mellékhatásként emberünk megnémul (picsába a dialógusokkal!, szólt a forgatókönyvíró), a vérszomj fokozódik, a régi sérelmek törlesztése folyamatban van. Ily módon Chuck Norrisnak rengeteg dolga akad, ráadásul a Néma Leventén kívül meg kell küzdenie egy motorosgalerivel is, akik az amerikai B-filmek kódexe szerint köztudottan a legaljasabb és legbrutálisabb állatok ezen a földkerekségen.

Az italozó életmódot élő banda nemtelen tagjaival szemben Chuck Norris jelleme oly tiszta és ragyogó, mint a makulátlan farmeringen hordott seriffcsillag, ugyanakkor mindig van nála kesztyű, ha mindenféle pimasz fráterek tájékozatlanságot mutatnának a dudálás terén. Chuck Norris férfiasan felteszi a lábát a terepráró lökhárítójára, diszkrét félterpeszből beszél igazat mély jóindulattal nyámnyila helyettesének, aki később – hiszen ez annyira kézenfekvő! – az ő karjaiban halálozik el. Ez a sérelem természetesen bosszúért kiált, ezért Chuck Norris bátran megütközik a universal soldier-prototípussal.

Sajnálatos módon a dialógusok a rendes kópia miatt korántsem annyira szórakoztatók, mint a ’80-as évek elején illegálba honosított, hangalámondásos változatban („Hozd ide azt az… izét!” - „Melyik…., öö, izét?”, stb.), ez a fun factor mindörökre odalett. Cserébe lehet gyönyörködni az ordítóan szar kameramunkában, ha már direktori koncepcióról gyakorlatilag nem beszélhetünk - holott Michael Miller tisztességes szemétrendező volt, szakmai becsület a foltján sosem esett (egyébiránt ez a film jelenthette karrierje csúcspontját, mert röviddel később száműzetett a tévés produkciók akkor még vigasztalanul Chuck Norris-mentes világába).

A fenti a szakmai megfigyelések azonban merőben rosszindulatú kákáncsomótkeresések csupán, hiszen a főszereplő személyes forgórúgása önmagában is garancia a színvonalas szórakozásra. 1982-ben hősünk már kellően belerázódott a móres tanításába, de az átütő sikerek még előtte álltak (Missing in Action, Invasion U.S.A., The Delta Force); a sebezhető Chuck Norris velejéig hazug mítoszát a kinyilatkoztatással felérő Csendes düh döntötte porba. Ettől kezdve már minden tájékozott kilencéves tudta, hogy Chuck Norris maga az Ellenállhatatlan Erő, amely bármilyen Mozdíthatatlan Tárgyat képes elsodorni.

Akár egymás után kétszer is, mint például ebben a filmben.

 A régi vidám kópék többsége - amint az sajnálatos módon bebizonyosodott az alatt a húsz perc alatt, amit el bírtam töltetni egy különösen deprimáló hangulatú osztálytalálkozón - mára hervasztóan unalmas wannabe-középosztálybeli flótásokká korosodott. Chuck Norris felett azonban nem mert elrepülni az idő vasfoga: az alámondásos VHS-kazetták örökifjú hőse ma is kemény, mint az ipari gyémánt.