Tevekiütés, keselyűnyak-elharapás, hatalmas, férfias őserő, ellenállhatatlan vadság és monumentális zene. Bár 1982-ben még aligha létezett olyan, hogy "tipikus Schwarzenegger-film", bő három évtized távlatából a Conan a barbár mégis inkább tűnik egy tipikus Schwarzenegger-filmnek, mint egy igazán hű Robert E. Howard-adaptációnak. És bármilyen jó lenne egyszer egy utóbbit is látni a mozivásznon, ez nem különösebben zavar egyikünket sem, mert John Milius klasszikusa a maga jogán is egyike lett A Filmeknek, Amik Formálták Az Ifjúságunkat - és az ereje még ennyi idő után sem szállt el. Nem szégyellünk nosztalgiakönnyeket hullatni, amikor visszaemlékszünk első találkozásunkra vele - nem lehet mindenki olyan kőarcú barbár, mint Arnold.

Chavez: Egyik legjelentősebb VHS-élményem és gyermekkorom egyik legmeghatározóbb filmje azóta, hogy először valamelyik német adóról felkerült egy már sokat látott BASF kazettára. Hetente néztem újra a nyári szünetben, és bizony a ropogós germán nyelv igencsak jól állt neki (jobban, mint a magyar), és bár a szöveget nem értettem, mégis tökéletesen egész élményt nyújtott. Elvarázsolt a brutalitása, az eposzisága (feltéve, ha létezik ilyen szó), és persze az ez utóbbiért nagyban felelős fantasztikus zene, és még ma is minden megtekintés alkalmával képes ugyanerre. Azóta a könyvek, képregények Conanját is nagyon megszerettem, de a Milius-film számomra mindig is többről szólt. Ez egy kőkemény férfifilm, sőt, szerintem a Conan a barbár egy opera, egy, a régi legendás hőseposzokhoz mérhető grandiózus mű. A férfiasság, a puszta erő, a büszkeség, és az ősi erények, valamint ösztönök ünneplése. Ott van minden abban a jelenetben, amikor a végén Conan kiáll a balkonra, jobb kezében apja törött kardját szorongatja, bal kezével pedig Thulsa Doom frissen leválasztott fejét mutatja a követők ezreinek, majd megvetően eléjük dobja. Az acél és a nyers erő diadala a sötét mágia és megtévesztés felett. Az egyik legmaszkulinabb, legmacsóbb filmjelenet amit láttam. Azt a pózt egy hatalmas szoborba kellene önteni, és kitenni a Parlamentek elé figyelmeztetésül. Manapság már nem értenek hozzá, hogyan lehet ilyen erőt közvetíteni egy filmben. Azt hiszem, a fentiekből elég világosan lejött, hogy a Conan a Barbár az abszolút kedvenc filmjeim egyike.

Desrix: A Conan első filmfeldolgozása hozzám viszonylag későn jutott el, kardcsapkodásban megkérgesedett ujjaival pedig még később érintett meg. Hasonló cipőben jártam ugyanis, mint Elmeboy: a tolkieni hagyaték elszórt magvain szárba szökkent dzsungel egyik oldalhajtásaként aposztrofált lapozgatós könyvek voltak a kapu, amin keresztül átlépve már nem tértem vissza a fantasy birodalmából. Az Alfa magazin Conanjához nekem is volt szerencsém, és habár soha nem tartozott a kedvenceim közé, sötét tónusa és cizellálatlan megvalósítása bűnös élvezetként vonzott vissza időnként. Talán van abban valami, hogy szükségeltetik egy bizonyos érettség az effajta primitívebb, a civilizáció csírázási korát háttérül használó, sallangoktól mentes hard fantasy befogadásához. Amikor ez megtörtént, átszakadt a gát bennem is - megláttam a csupasz, izzadt bőr, a minimális, összeeszkábált páncélkezdemény alatti kincset. Az antik mediterrán világában kalandozni sokkal ésszerűbbnek kezdett tűnni, mint a tucatszerepjátékok Középfölde klónjaiban, vagy a feudális viszonyok által uralt, soha nem létezett Európában. A film vonzereje ettől a ponttól kezdve fejtette ki véglegesen a hatását. Ahol gyerekfejjel csak a menő kardlengetés jött át, annak helyét elfoglalta Conan váratlan szabadsága általi ténfergése, majd bosszúvágya, illetve az akkor kínos érzéseket keltő szexjelenetek végigfeszengésének túlélése átadta helyét a film grandiózusságának, bátran sokat markolni és még többet fogni elvének, és persze a nagybetűs hangulatnak. Ami viszont felejthetetlen maradt, hasonlóképp Berzerker kolléga tevés mementójához, az a Conant kóstolgató keselyű leharapása. Abban benne van Conan egész lényege. Zseniális!

Elmeboy: Conan alakja számomra valamikor hét- vagy nyolcévesen, a második filmnek a szép emlékű Alfa magazin különszámában közzétett marveles képregényváltozata révén az első találkozást jelentette a vegytiszta fantasyvel. Nehéz már felidézni az elemi hatást, amit akkoriban tett rám, de elég komoly lehetett, ha két évtized elteltével még mindig a műfaj bűvkörében élek, pedig ráadásul hosszú időnek kellett eltelnie, míg a kezdetben tájékozatlan ízléskeresésként letudott Howard-féle ponyvaízű sword and sorceryhez egyáltalán vissza tudtam kanyarodni, és megtanultam a maga keresetlen grandiózusságában értékelni. Nagyon hasonlóan vagyok a filmmel is: mikor kora tizenévesen először láttam, már nyakig belegázoltam a hangvételében tisztább angolszász hősi fantasybe, a jóval ravaszabb Moorcockba, meg az AD&D-be, viszont valósággal ki voltam éhezve, hogy mindezt mozgóképről is magamba szívhassam. Akkoriban ez nem volt könnyű, a kevés elérhető lehetőségek egyike meg éppen a Conan volt. Nem tetszett. Túl erőszakos volt, túl komor, túl, nos, barbár, miközben én hűs erdőkben andalgó tündékre és bölcs varázslókra vágytam, már így távolról. Ahogy az irodalmi megfelelőjénél, szerencsére ennek kapcsán is beláttam évekkel később, hogy tévedtem, ez azonban egyszersmind azt jelenti, hogy a VHS paradicsom kapuinak innenső oldaláról írok.
Ebből a szemszögből nagyon úgy tűnik, hogy ez a film egyszerűen mindent tud, amit a megidézett zsánernek tudnia kell, pőrén, alakoskodás nélkül, sallangmentesen, sőt, a blaszfémiát megkockáztatva még azt is merem állítani, hogy egyes mozzanataiban szikárabb és közvetlenebb, mint Howard itt-ott könnyed kalandirodalomba átcsapó eredeti írásai. Kezdve az őseredeti harcos-tolvaj-varázsló felállástól a sosem volt történelem előtti civilizációk megjelenítésén át egészen a sötét mágia felett diadalmaskodó nyers, egyenes hősiességig, az egész szinte hibátlan.  Lehet, hogy Schwarzi nem a legautentikusabb kimmériai (sőt, ha a filmnek van igazán gyenge pontja, akkor ő az - a levélbombákat a magánüzenetes egyeztetésben közölt címre kérném), de hogy a film maga a nyers lényeget úgy ragadta meg, ahogy azt ma már kevés adaptáció tudja, az biztos. És akármennyire idegenkedtem eleinte ettől a világtól, a legelső jelenet, mikor Conan apja a hegytetőn az Acél Rejtélyéről beszél, már akkor, ízlésdeficites kölyökként is megragadott, és mindmáig a kedvenc részem. Mondjuk, hogy ez volt a beavatásom.

Rusznyák Csaba: Nekem a Conan valamiért nem jelentett falrengető élményt gyerekkoromban. Olyannyira, hogy egy idő után egyszerűen elfelejtettem, hogy láttam, és ahogy valamikor a tízes éveim derekán újranéztem, pontosabban, akkori hiedelmem szerint megnéztem (először), döbbenten tapasztaltam, hogy egy-két jelenete ismerős (szörnyen félek beismerni, hogy ehhez képest a Vörös Szonját vagy hússzor láttam... aaaahhh, ilyen érzés lehet bevallani egy gyilkosságot, és megszabadulni a tehertől). Túl nagy benyomást maga a film még akkor sem tett rám, viszont a filmzene iránti őrületem valószínűleg azzal kezdődött. Noha a Zimmer/Glennie-Smith/Gregson-Williams trió A sziklája katapultált igazán a score-ok világába, mint tudatos gyűjtőt, mégis, a Conan volt az első, ami alatt finoman megjegyeztem magamban, hogy aztakurva!!!dejó zenéje van. Basil Poledouris brutális erejű munkája iszonyúan grandiózus szintre emeli a bosszútörténetet, valójában sokkal masszívabb, monumentálisabb, mint maga a film. Kemény, férfias, ünnepélyes, misztikus, áthatja az időtlenség érzete, és valamirevaló fantasy azóta sem létezhet dörgedelmes férfikórus nélkül. Úgyhogy nekem a Conan a barbárról mindig a score-ja jut először eszembe, és minden más, scwarzeneggerestül, csak utána (azóta azért magát a filmet is sikerült jobban megszeretnem).

The Berzerker: Már a VHS rovatunk indításakor elhatároztam, hogy rövidre fogott pársorosaimat mindig azzal a gondolattal fogom kezdeni, ami elsőnek eszembe jut az adott filmről. Így teszek hát most is. A Conan pedig az a film, amiben Schwarzenegger leüt egy tevét! Jöhet nekem bárki bármivel a filmmel, vagy a képregénnyel kapcsolatban, de ha meghallom a Conan szót, nekem egyből ez a csodálatos és egyben iszonyatosan vicces jelenet jut eszembe. Sok emlékezetes pillanata van a celluloid immár több, mint 100 éves történelmének, de hogy ez az egyik legkiemelkedőbb, abban biztos vagyok! Mondom ezt annak ellenére, hogy ha választanom kellene a bőrgatyás fantasy filmek közül, én speciel kérdés nélkül a Vadak Urára tenném le a voksom. Gyerekként engem valahogy sokkal jobban magával ragadtak a vadászgörényeivel utazó magányos harcos kalandjai. Pedig a Conanban is megvan minden, amire egy alantas, a 80-as éveken edződött filmbuzinak szüksége van. Várvédő kard, leszakadó végtagok, csöcsök és Arnold harca a bestiális és vérszomjas állattal. Ez pedig kérem, még így 30 távlatából is epic!

Beyonder: Tisztán emlékszem rá, mikor láttam először John Milius klasszikusát. Mintha tegnap lett volna. Egész pontosan tegnapelőtt volt. Úgy alakult, hogy gyerekként, magam sem tudom miért, sikerült elkerülnöm ezt a filmet. A fantasy műfajáért ugyan már ifjú koromban sem rajongtam, ellenben az első rajzfilmsorozat, amelyet egy barátomnak (illetve a szülei által vásárolt műholdvevő + VHS kombónak) köszönhetően követtem, a He-Man volt. Mindig is úgy képzeltem, hogy a Conan, a barbár ennek a rajzfilmes világnak az élőszereplős változata, egy tipikus, harsány, hollywoodi kosztümös akciófilm. Arra, hogy egy Jodorowsky szürrealitását idéző agymenést kapok, a legkevésbé sem számítottam. És arra sem, hogy a műélvezetet pont a mások által agyondicsért zene fogja számomra jelentősen csorbítani. Túlságosan rátelepszik a filmre, önálló életet él, és nem a jó értelemben. Emiatt sem került fel – egyelőre – a kedvenc fantasy filmjeim nem létező listájára a Conan, de értem, hogy miért vált kultikussá, és csodálom azt a kort, amelyben egy ilyen unortodox alkotás létrejöhetett.