Nem vagyok valami nagy rajongója az első résznek, meg úgy általában, az eredeti regényecske csillió órás, többrészes filmmé nyújtásának sem, de ez a trailer, így, plusz egy sárkánnyal és mínusz egy félórás vacsorajelenettel igencsak rendben lévőnek tűnik.

(spoilermentes) Katartikus csúcspontok laza láncolata egy egyébként lassan, monumentálisan, és kissé nehézkesen hömpölygő, saját súlyától imbolygó sorozatban. Nagyjából így jellemezhető leginkább az HBO A tűz és jég dala adaptációjának most véget ért harmadik évada. Valahol természetszerű, hogy mindazok a problémák, amik a könyvszériában csak a negyedik részben jöttek elő, a tévéshow-ban korábban felütik a helyüket – a próza jobban viseli a sztori szétdaraboltságából adódó relatív lassúságot, a történetszálak szabad kezelését, mint a mozgókép. De ez nem azt jelenti, hogy az HBO produkciója kudarc lenne: amennyiben rosszabb, mint az eredeti mű, közel annyiban, más téren, jobb is annál. Úgyhogy még mindig ez a jelenlegi amerikai sorozatok egyik legjobbika.

Rusznyák Csaba írásának szinte valamennyi állításával egyet tudok érteni, miként a Trónok harca 03x09 epizódja által keltett közfelháborodást is komikusan buta reakciónak tartom. Mégis úgy vélem, hogy az egyébiránt kiváló cikk legfontosabb tétele sajnálatos módon téves: George R. R. Martin ugyanis kicsesz a közönséggel.

Spoilermentes elméleti értekezés a Trónok harca című dramaturgiai káoszról

• Ha a jelenlegi tervek szerint valósul meg, akkor a THE OUTSIDER című filmet, amiben egy amerikai katona elmerül a II. világháború utáni Japán jakuza-alvilágában, Takashi Miike rendezi, Tom Hardy főszereplésével, Joel Silver producer felügyelete alatt. Amerikai, angol nyelvű produkció lesz, de független, nem pedig nagy stúdiós gyártásban.
• Sokunk egyik kedvenc képregénysorozatából, a FABLESből mozifilm készül. Az író Jeremy Slater (most a készülőben lévő Fantastic Four rebooton dolgozik), a rendező Nikolaj Arcel lesz (ő pedig a svéd Tetovált lány adaptáció direktora).

A II. világháborúban a szuperhősök gyakran töltöttek be propagandaszerepet - minden rajongó tudja, hogy az első Amerika Kapitány képregény címlapján a csillagos-sávos hérosz magának a Führernek mosott be egy nagyot (1940 december, egy évvel Pearl Harbor előtt). Korábbi, de jóval kevésbé ismert az a mindössze kétoldalas Superman-sztori, a How Superman Would End the War , amit a karakter kiötlői, Jerry Siegel és Joe Shuster írtak és rajzoltak a Look magazin 1940-es, februári számának. Ahogy lent látható, a főhős különösebb erőlködés nélkül áttör az ellenséges vonalakon, és egyenesen berobban Hitler menedékházába, megragadja a "röhejes bajszú" (copyright by Joe Simon) vezírt, és miután tesz egy kis kitérőt a Szovjetunióba, hogy begyűjtse Sztálint is, megérkezik a genfi bíróságra, ahol aztán rács mögé dugják az Európát lángokba borító, morcos képet vágó gazembereket. A színek kissé viccesek, mivel a magazin nyomtatásánál csak fehéret, szürkeárnyalatot és pirosat tudtak használni, ráadásul még azokat sem túl jól: ezért tűnik úgy, mintha Superman rövidgatyában akciózna (csizmájának vonala látszik a lábszárán, de elfelejtették kiszínezni).

Pszichológusok és szociológusok egész hada kereste már a választ arra a kérdésre, hogy vajon az erőszakot bemutató filmek (videojátékok, sorozatok, képregények, ésatöbbi), milyen hatással vannak a fiatalok személyiségére. Jussi Adler-Olsen nem sokat finomkodik, nála a puszta élvezetből ütni és ölni induló diákcsoport tagjai a Mechanikus narancs megtekintésével hangolnak. A Fácángyilkosok persze, a szerző előző regényéhez, a Nyomtalanulhoz hasonlóan, nem éppen a pszichológiai realizmust tűzte zászlajára, némi társadalomkritikát ellenben nyomokban tartalmaz, még ha a műfaj ezúttal is krimi, és annak is a ponyva kategóriás verziója.

A Nyomtalanul azért sikerült letehetetlenül izgalmasra, mert az első laptól az utolsóig hajtotta előre a cselekményt az alapszituációból fakadó urgency: a nyomozók nem csak nyomoztak, de tudtuk nélkül versenyt futottak az idővel. A Fácángyilkosoknak is Carl Mørck, a mogorva dán rendőr a főszereplője, a történetből viszont a thriller elem ezúttal hiányzik. Az elfekvő ügyekkel foglalkozó egyszemélyes Q-ügyosztály látókörébe most egy több évtizeddel korábbi testvérgyilkosság kerül, amelyet újra sem kellene nyitni, hiszen a tettes feladta magát, és most börtönben ül. Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy nem ő az igazi elkövető, hanem egykori osztálytársai. A bentlakásos elitiskola hat diákja a már említett Mechanikus narancs és a Ha… által inspirálva – és alaposan bedrogozva – hosszú éveken át garázdálkodott az internátus szűkebb és tágabb környezetében, de soha nem buktak le. Ma már mindannyian a dán társadalmi elit megbecsült és dúsgazdag tagjai, kiterjedt politikai és gazdasági kapcsolatokkal. Bűnösségüket bizonyítani szinte lehetetlennek tűnik, a legnagyobb veszélyt rájuk így nem is Mørck nyomozó és kollégái, hanem a banda egyik kiugrott tagjai jelenti, aki inkognitó gyanánt hajléktalanként tengeti az életét.

Végre, M. Night Shyamalan most megmutatta, hogy másfél évtizede nem véletlenül tartották a mozi új reménységének, a feszültségkeltés új mesterének. Oly hosszú idő, 13 év, sok kritikai és pénzügyi bukás után összeszedte magát, és ismét csinált egy nagyszerű filmet. Na, jó, nem, csak vicceltem. Bocs. Valahogy fel kell kelteni a figyelmet, mert az, hogy Shyamalan megint elkúrta, természetes, és senkit nem érdekel. Illetve, úgy általában, Shyamalan már senkit nem érdekel. Kivéve a direkt széllel szemben pisálókat, akik a filmet elmarasztaló kritikust divatfikázással vádolják. Meg különben is, ott volt az a finom modorú filmítész a maestro Lány a vízben című opusában, aki olyan kellemetlen véget ért, és nyilván azóta is minden firkász amiatt áll bosszút az író-rendezőn. Pedig én nem tehetek róla, hogy Shyamalan (már) nem tud normális filmet csinálni, sem arról, hogy eleve ezzel a tudattal ülök be a moziba*.