A világ vasárnap este megtelt kisírt szemekkel, sokkos állapotokkal, tönkretett életekkel, válogatott káromkodásokkal, dühvel, keserűséggel, öngyilkossági hajlammal és frusztrációval, és bebizonyosodott, hogy George R. R. Martin egy perverz, szadista vadállat. Mármint ha komolyan vesszük az internetes kirohanásokat. Rengeteget röhögtem a legutóbbi Trónok harca epizódra adott reakciókon. A redditen külön szekció van a témának, valaki létrehozott egy twitter accountot, hogy összegyűjtse a legdurvább véleményeket, boldog-boldogtalan, széltében-hosszában erről posztol, a youtube pedig tele van videókkal, amiket a könyvet ismerők készítettek a könyvet nem ismerő barátaikról az epizód nézése közben. (Nem lesznek konkrét spoilerek, de azért jobb, ha olyanok kattintanak tovább, akik már tudják, miről van szó.)

Emlékszem, amikor kisgyerek koromban - talán általános iskolás sem voltam még - bementem szüleim szobájába, és feltettem az öregemnek a kérdést: "Apa, mi az az internet?", ő meg magyarázni kezdett valamit sok-sok hálózatba kötött számítógépről. Azt hiszem, nem sok fogalmunk volt akkoriban (a 90-es évek első felében), hogy mennyire át fogja formálni a net hétköznapi életterünket, gondolkodásmódunkat, kultúránkat és kommunikációs készségeinket, de az elsőként eszmélő vizionáriusok is csak bátor és kissé ködös analógiák mentén tapogatóztak a téma körül még egy évtizeddel korábban.

Csakhogy azóta lassan, de biztosan nyomul előre a rajta gubbasztó trendsetterekkel és fejlesztőmérnökökkel együtt az a vékony vonal, ami elválasztja az unalmas jelent és a sci-fi szagú jövőt. Előbbit a techblogok hírrovatában vágyható, másnap a négyeshatoson mások kezében látható technológiák jellemzik, utóbbit pedig az a jellegzetes folyamat, ahogy a fantasztikum az újabb fejlesztési áttörések és polgári piacot elérő megoldások hatására leolvad az emberi tudás/csinálás/érzékelés vágyainak régóta ostromolt csúcsairól: a valódi 3D-ről (hányszor változott már meg alapjaiban, mit is jelent ez a szó igaziból?!), a VR/AR rendszerekről, a robotikáról, a repülés képességéről vagy az űr meghódításáról. (A valóságshow reklámjaiból finanszírozott Mars-expedíció megszellőztetett terve már kifejezetten bizarr...)

A WWW 1 egy kanadai sci-fi könyvtrilógia első része, melynek középpontjában az öntudatra ébredő internet és egy műtét után azt meglátni képes matekzseni kislány áll, és az első könyvben más nem is nagyon történik.

Nem, ígérem, nem arról fog szólni a cikk, hogy J.J. Abrams új Star Trek-filmjei mennyire két lábbal tapossák a lassan fél évszázados franchise klasszikus eszmeiségét – legalábbis főleg nem. Már többször gondolkodtam rajta, a jó hollywoodi felfogásnak megfelelően, hogy két évvel ezelőtti sikercikkemhez kéne egy folytatás. De, a jó hollywoodi felfogással ellentétben, mindig arra jutottam, hogy nincs miről írni, mert az akkor felvázolt állapot egy mérsékelt szellentés erejével sem mozdult semmilyen irányba. Szóval, nincs új a nap alatt. De most, ahogy elnézem a Sötétségben bevételeit, és a film marketingkampányára gondolok, meg arra a sok üveg pezsgőre, ami mind bontatlanul marad a Paramount fejeseinek irodáiban, lassan körvonalazódik előttem, hogy milyen abszurd öngólt lőtt magának a stúdió. A kiindulási pont? Természetesen Hollywood imádkozása modern istenéhez: a brandhez.

• A korábbi hírekkel ellentétben lehet, hogy mégis Sam Mendes rendezi a következő JAMES BOND-filmet. A legfrissebb infók szerint az MGM hajlandó várni a forgatással, amíg a direktor jelenleg zsúfolt időbeosztása kitisztul. A szkripten jelenleg is dolgozik John Logan.
• A WORLD OF WARCRAFT mozifilm jövő év elejétől forog Duncan Jones rendezésében.
• A hét meglepetéshíre: Hans Zimmer szerzi majd Christopher Nolan következő filmje, az INTERSTELLAR zenéjét is.
• Milla Jovovich, Jackie Chan, Nicolas Cage és Wesley Snipes jó eséllyel benne lesznek A FELÁLDOZHATÓK 3-ban.

B.P.R.D.: Vampire #3

Történet: Mike Mignola, Gabriel Bá, Fábio Moon
Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon
Dark Horse

Már rengeteget lelkendeztünk a Hellboy-univerzumról és az abból szárba szökkenő, saját jogán óriási sikereket elérő B.P.R.D (gyengébbeknek: Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozatról, ám mostanában számomra is érthetetlen módon hanyagoltuk a Dark Horse istállójának legszilajabb paripáját, így ezt ezennel orvosolni kívánom. Mindig nagy öröm volt látni, ahogy ismertebb vagy kevésbé ismertebb vendégrajzolók teszik le kézjegyüket Mignola világában, de bármennyire is rajongok Guy Davisért, nagyot dobbant a szívem, amikor megtudtam, hogy Gabriel Bá és Fábio Moon újra csatlakozik egy minsorozat erejéig a zsenihez, akinek a fejéből kipattant a vörös démon, aki szó szerint a jobb kezében tartja a világ sorsát. Nagyon is igazat adok a B.P.R.D.: Vampire oldschool levélrovatában örvendező Scott Allie-nek: a testvérek (pontosabban ikertestvérek) eddig bármihez nyúltak, az arannyá vált, elég csak példaként felhozni néhány ismertebb címet: Casanova, Daytripper, Umbrella Academy. Ezúttal is részt vettek az írásban és Simon Anders, a két vámpírnő által kísértett ügynök történetét mesélik el saját, egyedi vizuális stílusukban, ráadásul külön unikum látni, ahogy brazil rajzolók életre keltik egy negyvenes évekbeli csehszlovák kisváros életét. A sztori szerint Anders egy vámpírokból álló Hecate-kultusz nyomait kutatja egy 12. századi főúr életútját követve, aki a századok során újra és újra feltűnt más és más nevek alatt. A szálak Cesky Krumlovba vezetnek, ahol természetesen kiderül, hogy az ügynök az őt manipuláló két vámpírnő árnya és egy titokzatos kultusz játszmájának kellős közepébe csöppent, ráadásul egy régóta szunnyadó vámpírúrral is szembe kell szállnia. Ahogy az általában lenni szokott a Hellboy köpönyegéből kilépő képregényeknél, a hangsúly itt is inkább az atmoszférikus vizuális részekre tolódik, különös tekintettel a vendégrajzolókra, de a történetszövésre sem panaszkodhatunk: nagyon ajánlott olvasmány a klasszikus vámpíroktól ínséges időkben.
(Nagy Krisztián)

„What about the goddamn piranhas?
They’re eating the guests, sir.”

Spielberg 1975-ös Cápája a világ addigi legsikeresebb filmjének bizonyult, és teljesen átalakította a hollywoodi stúdiók nyári bemutatókkal kapcsolatos politikáját. Az akkor született modell (high concept filmek komoly marketinggel és több ezer vásznas debütálással), amit a ’70-es évek többi blockbustere (mint a Star Wars) megerősített, máig használatos, de a nagy fehér tengeri gyilkos partmenti ámokfutásának voltak egyéb, rövidebb távú hatásai is. Jelesül, a következő években egymást érték a többnyire vizes környezetben játszódó állathorrorok, vérszomjas krokodilokkal (Alligator), cetekkel (A gyilkos bálna), és persze további cápákkal (Szörnycápa, plusz a hisztériát elindító eredeti folytatásai) – de nem mellesleg még az Alien ötletét is azzal a felkiáltással adták el a stúdiónak, hogy „Cápa az űrben”.

Mi a titka a legsikeresebb partijátékoknak? Az, hogy végtelen egyszerűségük mellett gyors és könnyű szórakozást nyújtanak, lehetőleg minél több interakció bevonásával. Ja, és relatíve kis méretűek, ergo egy női táskába vagy egy méretesebb férfizsebbe is gond nélkül begyömöszölhetőek, így könnyedén magunkkal cipelhetjük őket bárhová. Nyilván sok múlik a társaságon is, mert ha nem annyira befogadó, akkor kár erőltetni a „de ez akkora vicces játék” szöveget (vagy csak még nem ittak eleget, ez esetben legyünk türelemmel, és reménykedjünk, hogy elég egyszerű játékot igyekszünk átpasszintani a többiek tűréshatárán). Most egy olyan játékot mutatok be, amit első látásra a Geekz közönsége máglyán égés közben darabolna szét apró cafatokra – de óva intek mindenkit, fogadja meg a bölcseletet, és ne ítéljen csupán a látszat alapján. Következzék a Szerelmeslevél!

Gyorsan, elöljáróban megnyugtatok minden kedves horrorfilmeken szocializálódott olvasót: a Love Letter egy nagyon mókás játék, amit szinte bárhol elő lehet venni, lévén, írd és mondd, 16 darab kártyából áll összesen. Így van, 16 kártyalap képes lehet felhőtlen szórakozást biztosítani akár egy ötfős társaságnak is. Hivatalosan 2-4 személyig lehet vele játszani, de öt fővel is ugyanolyan flottul zajlik benne minden. Mellette szól még egy olyan érv, amit majd a cikk végén fejtek ki, egyelőre lássuk, hogy kell játszani a kosztümös szerelmes filmek vak naivitását, és a pre-pubertáskori romantika giccs-zuhatagát elegyítő Love Letterrel.