Szimpla oldschool akciófilmnek tűnik, de aki nézte annak idején a sorozatot (mint én), az nem fogja kihagyni. Szépfiú = Bradley Cooper, Murdock = Sharlto Copley, Hannibal = Liam Neeson, Rosszfiú = Quinton 'Rampage' Jackson, a rendező pedig Joe Carnahan (Füstölgő ászok). Az IMDB-s stáblista szerint a régi színészek is feltűnnek, nyilván csak cameózni.

A Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma című legújabb Gilliam-opusz a felnőtteket is tárt karokkal váró, kíméletlen és ezerarcú giga-vidámparkok filmes megfelelője: kész színészparádé hozza a hátán a koktélcseresznyével teliszórt habos humor-hegyeket, szédítően agyament a látványvilág, zúgó fejjel jössz ki és máris visszamennél - de egy héttel később már messze nem lesz olyan éles az emlék. Az etalon, a Brazil által magasra tett lécet semmiképp sem ugorja meg.

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 4.

Tank Girl ugyanolyan ikonikus jelkép a britek számára, mint az amerikaiaknak a Szabadság-szobor vagy a franciáknak a gall kakas, feltéve ha az kopaszra van borotválva, ájulásig vedeli a lágert, olyan mocskos a szája, mint egy munkásosztálybeli chav-nek, parázna viszonyt folytat egy Booga nevű mutáns kenguruval és a nevét adó tankkal hajt keresztül mindazokon, akik meg akarják mondani neki mit szabad tennie és mit nem. A szabadsághoz csak akkor jutsz hozzá, ha fellázadsz a rendszer ellen, ami lerombolja az egyéniségedet, korlátozásokkal és büntetésekkel akar engedelmes szabványpolgárrá formálni - legalábbis a Tank Girl legnépszerűbb értelmezése szerint, hiszen a meteorbecsapódás okozta világkatasztrófa utáni poszt-apokaliptikus, elsivatagosodott (hát lehet még ennél jobban is?) Ausztrália impulzív, ultra-erőszakos, öntörvényű hősnője a Thatcher-éra homoszexualitást illegalitásba űzni kívánó 28-as törvényrendelet elleni harc szimbóluma lett: akkortájt Londonban heti rendszerességgel tartottak Tank Girl Night néven leszbikus összejöveteleket.

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 3.

Harmadik világháború? Már rég unalmas! Negyedik világháború? Na, az már valami! A műveivel egy egész rakás sci-fi díjat besöpört Harlan Ellison (többek közt az ő munkája minden idők egyik leghíresebb Star Trek epizódja, a The City on the Edge of Forever), nem is adta ennél alább, amikor megírta egy notórius, 18 éves erőszaktevő (írd és mondd: a fiatal Don Johson), és telepata kutyájának posztapokaliptikus történetét. Szóval a cím ne tévesszen meg senkit, ez nem egy Disney-film amiben egy kisfiú vidáman szaladgál a zöldellő réten, nyelvét aranyosan lógató kutyuskája társaságban, nyálas zenével és éneklő madarakkal a háttérben. És hogy mennyire nem az, azt jól illusztrálja az az alternatív cím, amit a stúdió azért talált ki, hogy elejét vegye pont ennek az asszociációnak: Psyhco Boy and His Killer Dog. Kell-e többet mondanom?

Mielőtt Roland Emmerich még minden energiáját, pénzét és tehetségét az emberiség, mi több a Földbolygó elpusztítására fordította volna, készített egy kisebb rombolással járó sci-fi/akciófilmet is, a ma már főleg nosztalgikus érzelmeket kiváltó klasszikust, a Tökéletes Katonát. A film a viszonylag alacsony költségvetése mellett is az A-kategóriába volt sorolható, ráadásul a kor két középkategóriás akciósztárját is együtt szerepeltette, ami akkoriban igencsak szenzációnak számított, és ami ezáltal jelentősen megnövelte az érdeklődést a film iránt. A Tökéletes Katona ha nem is ért el hangos sikereket a maga korában, az idő mindenképpen igazolta, ráadásul sokak szerint (köztük velem) máig ez Emmerich legjobb filmje (bizonyos emberek szerint pedig az egyetlen jó).  A rókabőrnyúzás nem maradhatott el, a franchise két, szavakba nem önthető színvonalú televíziós gyalázatban és egy csak simán szar zs-kategóriás rettenetben (TK: A Visszatérés) folytatódott, bár ez utóbbi tekinthető csak igazi folytatásnak, és ehhez még Van Damme is a nevét adta.

Új giallo! Új giallo! Új giallo! Ráadásul állítólag még csak nem is rossz. A trailer aláfestő zenéje Sergio Martino 1971-es filmjének, a La Code dello Scorpione-nek a főcímmuzsikája, Bruno Nicolai szerezte.

Sherlock Holmes a világon a legtöbbször adaptált irodalmi figura - és itt most gyorsan felejtsük el az 1988-as filmfeldolgozást, amelyben hiába játszott Michael Caine és Ben Kingsley, egyszerűen botrányos volt. Azon kevés kitalált alak közé tartozik, akinek sikerült az, amire mindenki vágyik: popkulturális ikonból örök érvényű hivatkozási alap lett, akihez képest helyezkedik el bármelyik másik képzeletbeli - és valóságos - nyomozó. A britek számára ugyanolyan nemzeti ereklye, mint Dover fehér sziklái, a nemzeti lobogó, a Királynő a Big Ben vagy a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer Murders) vasárnap este. Külsejét William Gillette színésznek köszönhetjük - színpadon ő viselt először vadászkalapot és kockás pelerint is, amely nélkül nem ismernénk meg a figurát - eddig.