POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 8.

A globális felmelegedés kellemetlen következményeivel az erre szakosodott aktivisták idestova két évtizede riogatnak bennünket. A téma mindenesetre kézenfekvő táptalaja a poszt-apokalipszisben utazó filmeseknek. A Riddick-et jegyző David Twohy és a Robin Hood-ot dirigáló Kevin Reynolds a 90-es évek közepén kollaborált, hogy a környezetvédők jövőről alkotott pesszimista jóslatait egy meglepően szórakoztató nagyköltségvetésű kalandfilmbe oltsa.

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 7.

Mióta a tudósok felfedezték, hogy az ózonrétegen lyukak tátongnak, és hogy ez az emberiség diszkomfort-érzetét a jövőben némiképpen növelni fogja, azóta – pontosabban: mióta ez a médiában is slágertéma lett – a legnépszerűbb poszt-apokalipszis szcenáriók közé tartozik a felperzselt-kiégett Föld víziója. A Neon City is egy ilyen világot próbál bemutatni, annyi különbséggel, hogy itt az ózonréteget egy katonai kísérlet vágta végképp haza. Meghatározhatatlan időközönként atomvillanáshoz hasonlító „napkitörések” tarolják le az amúgy is tar vidéket, máskor pedig radioaktív felhők vonulnak végig rajta. Az emberek többsége egymástól elzárt városokban él (2053-ban járunk egyébként), az utakat ugyanis motoros banditák uralják.

A magyar thrillernek jóformán csak gyökerei vannak. Pszichológiai motivációval rendelkező magányos tettes jelenik meg Fazekas Lajos hetvenhetes Defektjében, majd a nyolcvanasok végén Tímár Péter próbálkozott a denevér röptének rövidre szabásával. A rendszerváltás megrázkódtatásai után a rendezők inkább a társadalmi változásokat igyekeztek ércnél maradandóbb celluloidba foglalni, semmint hogy holmi tettesre/ nyomozásra irányuló pszichológiai igényű bűnügyi történetekkel szarakodjanak. A kétezresek sem hoztak túl sok változás (kivétel a Hukkle és a Kontroll – bár sima krimiknek nem tekinthetjük őket, ahhoz túl sok szerzői vonás volt bennük), ám a tízes évek első próbálkozása már ebben a zsánerben fogant. De minek?

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 6.

Az 50-es évek össznépi hidegháborús parája annyira sikeresen beleégette a világvége fenyegető rémét az emberiség kollektív tudatába, hogy azóta sem sikerült szabadulnunk tőle, és jó eséllyel nem is fogunk, amíg világ a világ (nyugi, most már tényleg nemsokára vége!). Az atomháborút olykor felváltják az alakváltó űrlények, a megállíthatatlan vírusok vagy a türelmetlen és robbanékony meteorok, de az tény, hogy milliószor majdnem lepusztult már a Föld a filmvásznakon, és tán még többször nem csak majdnem.

Az azonban közös a legtöbb egészséges lelkületű poszt-apokaliptikus valóságban, hogy a világégések egy kicsit lágyszívűek: sosem törekszenek a tökéletesen sikeres munkára. Egy-két tökös hőst és antihőst ugyanis mindig életben hagynak, és meztelen nőket is meg benzinfaló guruló isteneket, hogy legyen elég Ratata és Vruummm és Aaah! Aaah!. A Rock 'n' roll szamuráj (eredeti címe: Six String Samurai) nem árul zsákbamacskát: az első perctől világos, hogy a maszkulin töltetet ezúttal a huszadik század oly népszerű hathúros fétisei és a sokszor bevált élesre fent katanák hivatottak szolgáltatni.

Human Lanterns (1982) rendezte: Sun Chung

Ez egy mestermű, csak nehéz megragadni, miért is... A Shaw Brothers egyik legkáprázatosabb kivitelű, legötletesebben fényképezett filmje. A rendezője a fantasztikus Sun Chung, aki ezúttal Chu Yuan és Mario Bava (lásd majd még legalul) barokk burjánzását önti rá egy végletekig perverz, korrupt történetre. Már-már túl sok, amit be kell fogadnunk, úgy gőzölög a gonoszság a film bőre alól.

Elkerülve a az év végén/elején hagyományos listamániát, gondosan kivártunk, hogy elcsendesedjenek a hullámok és mielőtt menetrendszerűen folytatnánk a GeexComixot, átnyújtunk nektek egy ajánlót az elmúlt évtized legjobb képregényeiből - Olórin és Santito válogatásából.

Mark Millar megírta (a képregényt), Matthew Vaughn (Torta, Csillagpor) adaptálta, a saját maga által összeszedett büdzséből. Nem az a tipikus Lionsgate-produkció. Amerikai bemutató: április 10.