Találós kérdés: hogy lehet rossz egy olyan film, amiben Helen Mirren estélyiben lyuggat szitává egy autót egy böhömnagy gépágyú segítségével? Egy tökéletes világban erre a „sehogy” lenne a helyes válasz. De csak ha még esetleg nem tudnánk, Robert Schwentke gyorsan a tudomásunkra hozza, hogy nem egy tökéletes világban élünk. A Red a „hogy pocsékoljunk el egy remek színészgárdát” versenykiírás idei győztese. Kínos akciókomédia, ami unalmas lövöldözésekkel, fárasztó egysorosokkal, nem létező történettel és olcsó poénokkal próbál lépést tartani  Bruce Willisszel, Morgan Freemannel, John Malkovich-csal és Mirrennel, akik még lábukat lógatva is zsebrevágják az egész produkciót. Igen, sajnos egyáltalán nincs nehéz dolguk.

Ha valahol szóba kerülnek a hongkongi filmek, szinte pillanatok alatt beskatulyázzák őket a beszélgető felek, hogy arrafelé csak olyan produkciók készülnek, amikben a kínaiak 20 métereseket ugranak, a levegőben kardoznak, vagy éppen különféle harcművészeti ágakban csépelik egymást. Ez a kialakult kép persze egyáltalán nem véletlen, a helyi filmtörténet szerves részét, sőt, talán a leghosszabb fejezetét képezik ezek az alkotások. Még napjainkban is viszonylag sok mozit forgatnak, amiknek savát-borsát a bennük felvonultatott akció- és kaszkadőrjelenetek adják, azonban ezen filmek aránya évről évre csökken. A helyüket egyrészt átvették a szinte kizárólag csak a helyi közönség számára forgatott kommersz vígjátékok, másrészt időről időre előkerülnek olyan fiatal filmesek, akik megpróbálják felkavarni kicsit az állóvizet.

December 22 nem jöhet el elég hamar - Charles Portis remekművének ez az új adaptációja olyannyira jól fest, amennyire egy film csak festhet... Pillanat, ezt hülyén fogalmaztam, de értitek mire gondolok... Íme 3 darab nyúlfarknyi előzetes, amelyek amerikai tévéreklámokként futnak.

Az animáció - animációs vagy színészekkel forgatott filmben, videójátékokban és más szoftverekben egyaránt - hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt 10 évben, mára már elértük azt a szintet, hogy még a gyakorlott szemet is megzavarhatja egy profin elkészített CGI jelenet. Ennek azonban igen komoly erőforrásigénye van, a kézzel készített animációhoz pedig kevesen mernek ragaszkodni. A zászlóvivők az USA, Franciaország és Japán, hozzájuk nehéz felérni, búsulunk gyakran itt Európa keletebbik felén - a szerb Technotise azonban nem csak hogy teljesen vállalhatóan néz ki, de még azzal a szexepillel is rendelkezik, ami miatt nem csak egy sablonos cyberpunk a 90-es évek eleje óta elkészült több tucatból.

Imádtuk a Disctrict 9-et, Blomkamp kevés pénzből és rengeteg kreativitásból elkészült sci-fi filmje újabb bizonyíték volt rá, hogy aki tudományos fantasztikumra vágyik, nem feltétlenül Hollywoodra érdemes szegeznie vigyázó szemeit (ahonnan leginkább csak a gyatra Phillip K Dick feldolgozások érkeznek sorra, de inkább ne tennék). Hogy egész estés film lesz-e ebből, vírusmarketingként terjesztett reklám vagy bármi más, még nem tudni, de mindenesetre a halra és disznóra is hasonlító lény oldalára bélyegzett AGM Heartland cégnév állítólag már le van védetve.

A The Walking Dead negyedik része egyben a legjobb is volt a pilot óta. Aggodalmakkal telve álltam hozzá, hiszen az írója az a Robert Kirkman, aki a képregény párbeszédeit előszeretettel fogalmazza dagályosan és szájbarágósan, és inkább mond, mint mutat. Ehhez képest az eddigi legkevésbé didaktikus epizódot szállította, nagyon is hatékonyan alkalmazva „a kevesebb néha több” elvét, amelyet Darabont olyan mesterien mutatott be a premierben.

Ritkán készül monstre hollywoodi produkcióhoz olyan zene, amire azt lehet mondani: ez ehhez a filmhez túl intelligens. A francia Alexandre Desplat azonban sosem arról volt híres, hogy kirobbanó szimfonikus orkánokkal járult hozzá az álomgyár blockbustereinek epikus erejéhez – így aztán már eleve meglepő az, hogy felkérték a tinivarázsló franchise-hoz. Hogy az mennyire meglepő, hogy nem sikerült őt rávenni, kövesse elődei grandiózus meseszerűségének példáját, más kérdés. Viszont így lett egy olyan Harry Potter zenénk, ami legtöbbször úgy hangzik, mintha egy nagy gonddal elkészített, kreativitásban fürdőző kisköltségvetésű fantasyhez íródott volna. És ez nem is hangzik rosszul, ugye? Csakhogy Desplat pechjére a filmzene bizony alkalmazott művészet – és a film hallhatóan üvölt a talán egyszerűbb, de mindenképpen monumentálisabb hangzás után.