Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Geekzaj: Harry Potter és a Halál ereklyéi - I. rész (Alexandre Desplat)

2010.11.25. 15:00 Rusznyák Csaba

Ritkán készül monstre hollywoodi produkcióhoz olyan zene, amire azt lehet mondani: ez ehhez a filmhez túl intelligens. A francia Alexandre Desplat azonban sosem arról volt híres, hogy kirobbanó szimfonikus orkánokkal járult hozzá az álomgyár blockbustereinek epikus erejéhez – így aztán már eleve meglepő az, hogy felkérték a tinivarázsló franchise-hoz. Hogy az mennyire meglepő, hogy nem sikerült őt rávenni, kövesse elődei grandiózus meseszerűségének példáját, más kérdés. Viszont így lett egy olyan Harry Potter zenénk, ami legtöbbször úgy hangzik, mintha egy nagy gonddal elkészített, kreativitásban fürdőző kisköltségvetésű fantasyhez íródott volna. És ez nem is hangzik rosszul, ugye? Csakhogy Desplat pechjére a filmzene bizony alkalmazott művészet – és a film hallhatóan üvölt a talán egyszerűbb, de mindenképpen monumentálisabb hangzás után.

A Harry Potter franchise-nak mindig is sanyarú zenei sorsa volt. Az első két részhez a maestro John Williams komponált, és túl azon, hogy megteremtette a filmsorozat muzikális identitását máig teljes mértékben meghatározó főtémát (Hedwig’s Theme, amit viszont utódai paradox módon alig-alig használnak), nem sok emlékezeteset tett le az asztalra. A harmadikhoz azonban beérett a munkája: score-ja érettebbé, összeszedettebbé, tematikusabbá, és egész egyszerűen, sokkal élvezetesebbé vált. Az élet ilyenkor szokott osztani egy „keserű irónia” feliratú kártyát, és a folytatásra a franchise el is búcsúzott a végre bemelegedett Williamstől. Jött viszont helyette Patrick Doyle, akinek komorabb, grandiózusabb, masszívabb (illetve helyenként érzékenyebb) dallamvilágával még elődjét is sikerült felülmúlnia. Nem maradt sokáig. Az ötödik részre a tévéfilmes David Yates hozta magával a tévéfilmes Nicholas Hoopert, és a Harry Potter zenei világa egy csapásra fantáziátlanabbá és szürkébbé vált. A hatodik filmre Hooper sokat javult, de a fináléra már Williams visszahozásáról kezdtek susmogni. Ebből aztán nem lett semmi, viszont fedélzetre került a főleg lassú, érzelem- és ötletgazdag melódiáiról híres Desplat, aki az utóbbi években már kóstolgatta a fantasy műfaját (Az arany iránytű, Alkonyat: Újhold).

Ami azonnal szembetűnik, hogy Desplat jócskán alulkomponálta a filmet. Apró, okos kis zenei fogások érzékeltetik a szereplőkben dúló érzelmeket, kétségeket, bizonytalanságot és félelmet, meglepően visszafogott vonósfutamok festik alá az akciójeleneteket, a horrorisztikus hangulatot halk, baljós, szinte „felszín” alatti morajlások erősítik. Az album egészéből hiányzik az erő, az intenzitás, az epikusság – amikor Harryék a fejvadászok elől menekülnek az erdőben a finálé előtt, a jelenet valósággal ordít egy kétségbeesést tükröző, szimfonikus kavalkádért, de csak sorsszerűséget közvetítő, vészterhes hangokat kapunk. Ez egy kisebb filmben megállná a helyét, de ide kevés. Hiába tekinthetők jogosnak a korábbi zenék mellett is felmerült érvek, mik szerint a sorozat egyre komorabbá válása indokolja Williams csaknem 10 éve lefektetett témáinak elvetését, azért ez még mindig egy családi fantasy, és nem egy súlyos sorsdráma, egy monstre hollywoodi produkció, és nem egy szerény szerzői film. Ha csata van, dübörögjenek a hangfalak, ha meghal valaki, sírjanak a hegedűk, ha romantikáznak a vásznon, fülbemászóan andalogjon a zenekar. Desplat visszafogottsága, urambocsá’, intelligenciája sajnos hátrányára válik egy ilyen filmnek.

Ami a konkrét motívumokat illeti, ahogy Doyle és Hooper, ő is tesz elődei munkájára. Szinte csak nyomokban használja Williams főtémáját, és azon kívül semmit nem vesz át sem tőle, sem a többiektől – viszont száz százalékig belerakja a filmbe a saját stílusát (ahogy azt tette az Alkonyat esetében is). A zenekart kórusok és speciális hangszerek (pl. mandolin és akusztikus gitár) egészítik ki, de utóbbiaknak vajmi kevés lehetőségük van hallatni a hangjukat, és valami észrevehető pluszt adni a műhöz. Desplat próbál új témákat csempészni a zenébe (pl. írt egy motívumot az utazó triónak, egyet a halálfalóknak), de azok nagyon el-elszórtan bukkannak fel, és képtelenek bármiféle struktúrát teremteni. Pedig az album eleje még roppant ígéretes; különösen a Snape to Malfoy Manor, aminek jellegzetesen desplat-s varázslatossága nagyon szépen érzékelteti a film műfaját és mágikus elemeit, ugyanakkor tónusa figyelmeztet, hogy már nem az első részek vidám kis gyerekmeséinél tartunk. A komponista a Harry családi házból való kimenekítését aláfestő Sky Battle-ben csap először a lovak közé, és bár harsog a zenekar, és helyükön vannak az ütemek, vagyis határozottan érezni, hogy nem egy amatőr vetette papírra a hangjegyeket, nincs iránya, identitása a tracknek, kohézió híján pedig hamar szétesik. De hát tudjuk, hogy Desplat-nak sosem az akciók voltak a nagy erősségei (ezt még később is lesz alkalma demonstrálni, pl. a Rescuing Hermionéban).

Ellenben a csendesebb, meghittebb pillanatokat – ahogy az elvárható – sikerül jól elkapnia. A Harry and Ginny zenekarral kísért lágy zongoraandalgása, a Ron Leaves mélabús vonósai, és a Hermione’s Parents teljes elmúlásérzetet közvetítő melankóliája az album csúcspontjai közé tartoznak. A legemlékezetesebb szám azonban a Ministry of Magic, ami a már-már latinos hangulatú Lovegood mellett az egyetlen, ami megőrzött valamit a sorozat első felének játékosságából, miközben menetelésszerű tempójával azért emlékeztet rá, hogy a szereplők, akik épp beszivárognak a Mágiaügyi Minisztériumba, most is nagy veszélyben vannak.

Önmagában az album kellemes hallgatnivaló, főleg ha az ember figyelmet szán azoknak a kifinomult zenei megoldásoknak, amik Desplat-ra annyira jellemzőek – de az átütő erő így is hiányzik belőle. Film alatt viszont a már említett okokból még kevésbé működik. A kérdés, hogy mi lesz ebből az utolsó részre. Lehet, hogy a komponista abban bontja majd ki igazán azokat az új motívumokat, amiket itt felvezetett? Lehet, hogy egyben sokkal koherensebb lesz majd a két film? Másrészt viszont annak nagyjából harmadát fogja majd kitenni a nagy finálé, a roxforti csata – és azt is megállapítottuk már, hogy Desplat nem akciókat fest alá a legjobban. Úgyhogy ezen a renomén még ronthat és javíthat is. Előbbit nagyon nem kéne, utóbbira meg nagy szükség volna (ahogy maga a film esetében is). De akárhogy nézem, úgy lett volna kerek a dolog, ha visszahozzák Williamst.

Zene az albumon:




Zene a film alatt:



Kiadó: WaterTower Music
Játékidő: 73:48

5 komment

Címkék: 3csillagos zenekritika geekzaj

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr202472649

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.11.25. 17:53:54

Ezt nagyon bírom, hogy egy kritika úgy kezdi mondandóját egy filmről: jó(rossz, akármilyen) a zenéje. XD

Rusznyák Csaba 2010.11.25. 19:34:29

Az ugye leesett, hogy ez a zene kritikája, és nem a filmé?:)

entro 2010.11.25. 22:32:40

@Rusznyák Csaba: Nem, nem hiszem. Valszeg elolvasta az elejét, aztán kommentelt egy odamondóst.

kovacsbalint · http://kovacsbalint.blog.hu/ 2010.11.26. 14:25:08

Ennek a filmnek annyit tudok elmondani a zenéjéről, hogy amikor kijöttem a moziból, elgondolkodtam, hogy nem, az azért nem valószínű, hogy tényleg egyáltalán ne lett volna zenéje, akárhogy is emlékszem...
süti beállítások módosítása