A Gyilkosság a gyönyöröm (Murder, My Sweet) annyira esszenciális film noir, hogy Nino Frank francia kritikus, aki először használta a korszak sötét, hardboiled amerikai krimijeire a „film noir” kifejezést egy 1946-os esszéjében, a Gyilkos vagyok mellett ezt jelölte meg egyik fő, meghatározó példájaként az új zsánernek. Edvard Dmytryk 1944-es filmje a műfaj egyik atyja, Raymond Chandler Kedvesem, Isten veled (Farewell My Loevely) című remek könyvéből, a szerző második munkájából készült, a főszerepben a híres, mára archetipikus magándetektívvel, Philip Marlowe-val.

A guardista

Csípős ír krimikomédia Brendan Gleesonnal, mint morcos, politikailag 100%-ig inkorrekt, „leszarom a világot” kisvárosi rendőr, aki egy nemzetközi drogcsempész ügyben kap a nyakára egy feketebőrű FBI-ügynököt (Don Cheadle). The beginning of a beautiful friendship – is not. Cheadle-től Fionnula Flanaganon át Mark Strongig mindenki remek (utóbbinak azért hébe-hóba adhatnának egy nem „arrogáns, nagypofájú rosszarc”-szerepet is), de ennek ellenére A guardista persze a sziporkázó Gleeson magánshow-ja, aki simán eladja nekünk, hogy melankolikus, mégis élet- és hormonerős öreg, hogy kibírhatatlan, gonosz seggfejgnóm, és hogy tökös, mindenkit ledaráló akcióhős. Vulgaritás, brutalitás, morbiditás. Az író-rendező John Michael McDonagh, Martin McDonagh testvére, szóval az almák nem esetek messze egymástól. Ahogy utóbbi három évvel ezelőtt körülrajongott filmje, az Erősza… Erősz… Erőszaki… szóval az In Bruges, úgy A guardista is sajátosan ír hangulatú, édeskés és kesernyés, tökös és vicces egyszerre, hol gúnyosan, hol kedvesen játszik a műfaji szabályokkal, és a helyszín is markáns, bár ezúttal máshogy. A tengerparti városka szép, de szomorkás, és olyan lehetetlen alakok mászkálnak benne, hogy akár közép-európában is lehetnénk. A sztori átlagos, de a stílus briliáns, a nyitó- és zárójelenet pedig szenzációs. 

Már jóval azt megelőzően, hogy az Apple vezérigazgatója eltávozott közölünk, temérdek könyv látott napvilágot vele kapcsolatban. A PC korszak egyik messiásaként, és folyamatos jövőformáló szerepe miatt megkerülhetetlen karakter volt az IT szférában, az ezzel foglalkozó sajtóorgánumokban, könyvekben, filmekben. Abban biztos vagyok, hogy ezeknek az alkotásoknak a száma a közeljövőben rohamosan növekedni fog, de ahhoz, hogy egy átfogó képet kaphassunk korunk egyik legmeghatározóbb emberéről, nem kell azonnal az amazon digitális boltjába rohannunk. Elég az itthoni kínálatot végigfutnunk, ahol azonnal megakad a szemünk a Szalay kiadó könyvén, melynek már a címe is olvasócsalogató. Steve Jobs halálát követően rohamtempóban íródott a könyv, de a sietséget egyáltalán nem lehet felfedezni rajta. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a könyvet nem egy, nem kettő, hanem rögtön tizenöt szerző jegyzi, ami a szerkesztési nehézségek ellenére is végig a javára válik.

Ha azt mondod, badass filmzene, azt mondom, A 13-as rendőrőrs ostroma Carpentertől. Pedig kicsit sem vagyok oda a minimalista score-ok (egykori) királyáért – mivel ezt az oldalt jóravaló és lelkes geekek olvassák, nem ragadtatom magam olyasféle kijelentésekre, hogy pl. a Halloween unalmas, a Menekülés New York-ból meg érdektelen (hoppá), maradjunk annyiban, hogy az ő esetében a kevesebb néha tényleg… kevesebb. De pont nem itt. Carpenter egész zenei munkássága az egyszerűség és a hatásosság köré épül, elektronikus művei finoman szólva nem komplikáltak, témái mindössze néhány hangjegyen és egy szimpla ütemen alapulnak. Ezt sokszor kényszer szülte: élőhalottak és cowboyok nélküli zombiwesternjét,  A 13-as rendőrőrs ostromát rongyos 100 000 dollárból forgatták, a zenére három napja, és néhány lyukas centje volt a rendezőnek.

Shinobu Yaguchi Japán legsikeresebb rendezője, olyan blockbusterekkel a háta mögött, mint a Water Boys vagy a Swing Girls. Yaguchi kizárólag vígjátékokat rendez (Himitsu No Hanazono című filmje rajta van a 10 kedvencem listáján.) Utolsó munkája, a 2008-as Happy Flight rendkívül gyengén sikerült, teljesen ledöbbentett, nem akartam elhinni, hogy azt Shinobu Yaguchi rendezte. Szerencsére minden jel arra mutat, hogy idei filmje, a Robo-G már ismét valami nagyon vicces lesz.

A The Raid-nek már egyszer közreadtuk egy trailerét, de ez a második is annyira jó, hogy nem tarthatjuk meg magunknak. Gareth Evans indonéz csontmorzsolója egyelőre a fesztiválokat rója, de nemsokára nemzetközi forgalmazásba kerül.