Az Árnyak az Animus Kiadó "Skandináv krimik" sorozatában látott napvilágot, de véleményem szerint sokkal közelibb rokona a klasszikus görög drámáknak, mint a "ki tette?" kérdés feszültségére építő, vagy éppen a legősibb, legegyértelműbb emberi bűn, a gyilkosság elkövetésének indítékait, körülményeit és következményeit boncolgató krimiknek. Nem azt elemzi, hogy hogyan jut el egy ember a gyilkosságig és hogyan hat rá tette utólag; vizsgálódásának középpontjában sokkal inkább szereplőinek lelkiállapota áll, hangsúllyal a szó második részén. Saját problémáik, életüket alapjaiban meghatározó örökség-sorsuk börtönébe fagyott karaktereket ismerhetünk meg, a mozgás pedig kevés - igaz, mikor mégis van, hangos roppanással tör szét életeket. De felbukkan a drámák egy kedvelt toposza is: az öröklött bűnök és hajlamok elől nincs menekvés, a végzete mindenkire ott vár valamelyik sarok mögött, miközben az emberek buzgón menetelnek felé. A bűnhődés itt bűn nélkül, avagy elkövetése előtt is alanyi jogon jár.

Az egyik legjobb kortárs krimiíró, Dennis Lehane egyik legjobb könyvével kapcsolatban (a belőle készült film megtekintése után) akkori barátnőmmel egy bárban, több pohár bor társaságában, késhegyre menő, szenvedélyes és igen hosszú vitát folytatottunk arról a morális dilemmáról, aminek súlya alatt a történet szereplői viszontagságos útjuk végén nyögnek. Mik egy anya jogai, és meddig terjednek? Mi a felelőssége, és hogy kérhető számon rajta, és főleg: ki által? És azzal, ha „jól” cselekszel, valóban jót teszel? Egyáltalán, hogy definiálod a „jó”-t egy sarkaiból kifordult, az emberi értékeket szembeköpő világban? Ahogy a Hideg nyomon szereplői, mi sem találtunk válaszokat, és mi sem értettünk egyet. A Lehane által felvázolt konfliktus kegyetlen, kényelmetlen, és befészkeli magát a bőrünk alá, mert alapjaiban rengeti meg hitünket a világban, a rendszerben, a jóról és rosszról alkotott nézeteinkben. Ráadásul teljesen felkészületlenül ér, mert mindez „csak” egy tipikus nyomozós krimibe van becsomagolva.

Az Agave és a Geekz közös nyereményjátékot hirdet: három olvasónk kaphat majd 1-1 példányt Tim Davys legújabb, az Agavénál megjelenő könyvéből, ám hogy ez megtörténjen, ahhoz erre a címre írnotok kell egy levelet - tárgysorába a következő szöveget bigyesszétek: "Lefejezett keselyű".

December 12-én sorsoljuk ki a szerencséseket. Állítólag ez olyan noir, aminek plüssállatok a főszereplői. Micsoda?!

Az adósság

„Ez a kezem, ez pedig az orvosi tükröm” – tájékoztatja nyugodt, tárgyilagos hangon az orvos az ágyon hanyattfekvő páciensét, akinek éppen a lábai közt kezd vizsgálódni. A páciens: 25 éves vonzó nő, saját bevallása szerint férjes, gyereket tervező, valójában inkognitóban dolgozó Moszad-ügynök. Az orvos: idős, tisztes, pedáns öregúr, látszólag emberséges és méltóságteljes, valójában véreskezű háborús bűnös, aki a haláltáborokban zsidókon kísérletezett. Az adósságot ez az egy-két vérfagyasztó jelenet emeli ki az átlagból, a macska-egér játék kényelmetlen, rettenetes, perverz megfordítása: az ügynök és társai azért érkeznek Kelet-Berlinbe, hogy elfogják a doktort, de az ügynök az, aki olyan kiszolgáltatottan fekszik célpontja előtt, amennyire az csak lehetséges. Avagy jelentkezzen az a nő, aki szeretné, hogy egy tömeggyilkos végezzen rajta nőgyógyászati vizsgálatot. John Madden filmjének narratívája ügyesen szerkesztett, a 30 év által elválasztott múlt és jelen közti váltások ötletesen, furfangosan vezetnek egy váratlanul jól elsülő csavarhoz, és a kémthrillerből morális dráma lesz, amihez az impozáns színészgárda kiválóan asszisztál. Kár, hogy a film végül túl sematikusan ér véget, hogy Maddennek, mint mindig, most sincs érzéke a feszültségteremtéshez (az említett orvosi jelenetek sem a kivitelezés, hanem pusztán a szituáció miatt erősek), hogy a karakterdráma felszínes, és a morális dilemma súlyát sem érezni kellőképpen. Hatásos, érdekes és szórakoztató, de nem hagy nyomot.

Jo Nesbo: Hóember. Animus Kiadó, 2011.

A pofonnál is egyértelműbb, hogy Martin Scorsese miért választotta következő filmjének a Hóember adaptációját. A közismert horrorrajongó Scorsese kedvencei a főleg a hatvanas, hetvenes években virágkorukat élő, horrorba hajló vérszomjas olasz thrillerek, a giallók, és Nesbo bestsellere egy modern (bár norvég) giallo, amely a műfaj összes erényét és hibáját magában hordozza.

A Hóember a kilencedik Nesbo Harry Hole (Hari Hólé) sorozatában, amelynek főszereplője a nevezett oslói rendőrfőfelügyelő. A név, talán akaratlanul is, de beszédes: Hole egy lyuk; rezignált és életunt, ám zseniális, intelligens rendőr - Nesbónak sikerül egyfajta tiszta vászonként megjelenítenie, amire/akire az olvasó olyan neurózisokat vetíthet ki, amilyeneket nem szégyell. Vagy éppen szégyell, csakhogy ezúttal meglesz rá a lehetősége.

A korábbi társasjátékkal ellentétben a mostaniban igencsak erős geekfaktor rejlik. A Drakula dühe lényegében a Scotland Yard újraértelmezése, a mechanikai elemek átültetése Bram Stoker regényének történetébe. Sokaknak még itthonról is ismerős lehet a játék alapkoncepciója, hiszen nálunk is jelent meg hasonló, Police 007 néven. Az összes eddig felsorolt játékban a bújócska és az üldözés jelenti a közös nevezőt. Adott egy személy (esetünkben maga Drakula gróf), akinek az a feladata, hogy kicselezze a többieket, az éjszakába olvadva köddé váljon, vagy ha éppen ahhoz van kedve, kíméletlenül levadássza a leggyengébb karaktert. A másik négy játékos számára ez egy kooperatív játék, végig összedolgozhatnak, egymást segíthetik az üldözés során, folyamatosan azon agyalva, hogy hol járhat éppen a gróf. London vagy éppen Budapest helyszínét itt Európa veszi át, a modern megközelítést pedig az 1920-as évek gótikus atmoszférája váltja fel. Metró, taxi és helikopter helyett gyalog vagy vonaton tudunk közlekedni Európa különböző helyszínei között, de dönthetünk úgy is, hogy hajóra szállva vesszük üldözőbe Drakulát. A grófot hajkurászó vadászok mind Stoker regényének lapjai közül bújnak elő, hasonlóan a felhasznált idézetekhez és a korhű megjelenéshez.