Philip Marlowe az Igazság kérlelhetetlen, fáradhatatlan és kíméletlen bajnoka, de ha ezt a szemébe mondanád, csak egy száraz, cinikus megjegyzést kapnál válaszként, esetleg, ha véletlenül jókedvében találod, egy rövid, gúnyos kacajt, amit aztán leöblít egy itallal. És ez még csak nem is teljesen álszerénység volna: Marlowe egy kemény, szikár, sőt, durva ember, nem kifejezetten szívélyes és barátságos (még a nőkkel sem, sőt velük néha még kevésbé), és mindig kész valami sértő megjegyzést tenni azokra, akik körülveszik.

De ez „csak” az emberi oldala – és a detektívoldala valahogy így fest: ha szagot kap, megindul, és egy csendes őrült megszállottságával követi a nyomot, akkor is, ha újra és újra rommá verik, akkor is, ha a halál torkába vezet. Olyan becsületes és bátor, hogy azzal már a totális ostobaság határán egyensúlyozik. Főleg ebben a világban, főleg Chandler Los Angelesében, ahol a sziklaszilárd erkölcsi kódex szerint élő Marlowe annyira kilóg a környezetéből, mint egy elefánt az egerek közül.

A nagyváros nem sokat változott Chandler első könyve, az Örök álom óta. Ismerjük azt a kifejezést, hogy „annyira rossz, hogy már jó”. Nagyjából ennek egyfajta variációjával lehetne a legjobban leírni a Marlowe-regények helyszínét. Merthogy szokás mondani az efféle „bűnös városról”, hogy fuldoklik a vérben, mocsokban és korrupcióban – de ez a bűnös város nem fuldoklik, hanem virágzik bennük. Mint Dashiell Hammett Véres aratásában, itt is az a benyomásunk támad, hogy ez ennek a városnak a természetes állapota, és ez az állapot, a maga erkölcsi nihiljével, a benne élő emberek természetes közege.

Ellentétben az Örök álommal, ahol nyomokban még tettenérhetők voltak a hanyatlás jelei, és ebből következően, akár egy illanó álom, felderengett egy tisztább, nemesebb múlt, amiért érdemes volt harcolni, itt a „jó” oldalon szinte teljesen egyedül álló Marlowe már nem több egy anomáliánál, egy vírusnál, amit az immorális betondzsungel antitestei folyamatosan semlegesíteni igyekeznek. Mindez nyílegyenes tematikai folytatása az Örök álom keserű és pesszimista záró monológjának, ami a regény felütésében belőtt lovagias értékeket diszfunkcionálisnak deklarálta.

Ahogy Chandler első regényében, az atmoszféra, a morális közeg, a mesélés stílusa sokkal fontosabb, mint maga a cselekmény. Az egyébként is csapongó és egyenetlen, és ugyan nem válik szinte kibogozhatatlanul szövevényessé, mint elődjében, sőt, a végére mindent tisztán látunk, olvasás közben mégis olyan érzésünk támad, mintha az író olykor maga se tudta volna jobban, hogy mi fog történni a következő oldalakon, mint mi. Szinte ad hoc módon követik egymást az események, egyik szálból minden átmenet nélkül ugrunk a másikba, anélkül, hogy látnánk a kettő közt a kapcsolatot, ráadásul néhány fontos mellékszereplő sorsára végül csak lábjegyzetben derül fény. Csoda, hogy nem esik szét az egész.

A könyv elején Marlowe véletlenül keveredik bele egy (enyhén szólva) nagydarab, a sittről frissen szabadult bűnöző, Marha Malloy ügyébe, aki egykori szerelme, Kicsi Velma után járva forgat fel egy néger szórakozóhelyet, ahol a csaj régen dolgozott – amikor még nem néger hely volt. Malloy kicsinálja a klub vezetőjét, ami még nem lenne nagy gond, mert az, hogy egy feketével kevesebb mászkál az utcákon, a kutyát nem érdekli, sőt, még a rendőrséget sem (a regény 1940-ben jelent meg – hol volt még akkor a politikai korrektség…). De Malloynak nem ez lesz az utolsó a rovásán, és közben Marlowe egy (látszólag) egészen más ügyben is nyomozni kezd, ami egy egyszerű zsarolásból növi ki magát egy hullákkal és korrupcióval teli rejtéllyé. 

A Kedvesem, isten veled! karakterei nem csak mocskosak és bűnösek, de néha egyenesen groteszkek, kezdve mindjárt az együgyű, de egyenes és megállíthatatlan, és mindenekelőtt hatalmas Marha Malloyjal, akiben annyi fizikai erő lakozik, hogy már csak puszta véletlenségből is képes megölni egy embert. Figurája jobban illene egy hőseposzba, egy fantasybe, ahol sárkányokkal és óriásokkal viaskodhat, Chandler pedig egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy roppant hatásos metaforákkal és leírásokkal érzékeltesse gigászi méreteit. Meglepődnék, ha legalább részben nem Malloy szolgált volna inspirációként Richard Stark/Donald E. Westlake (bár korántsem ilyen behemót, de szintén „civilizálatlanul” nagy) Parkeréhez és főleg, Frank Miller emberfeletti Marvjához.

A nyavalygó, teljesen haszontalan, íróasztala mögött tespedő Nulty nyomozótól a hősünk fejét beverő, szintén nem kistermetű, viszont meglepően gyors indiánon át a saját kis nyomortelepén magát lassan, de biztosan halálba ivó özvegyasszonyig mindenki furcsa és bizarr, hogy már eldönteni sem lehet, az ilyen alakok rontották meg a várost, vagy amaz rontotta meg őket. Mindenesetre, normális embereknek itt nincs helyük.

Ezt Marlowe-nak is jó sokszor próbálják a fejébe verni, és Chandler sok leírásával ellentétben ez itt nem metafora volt. A cselekmény során a főhőst többször összeverik, elkábítják, elrabolják, bedrogozzák, napokig fogva tartják, a sorból már csak a nemi erőszak hiányzik. Viszontagságain át az író egy vad hullámvasútra küldi az olvasót, ami a bűnös város és környéke legmélyebb, legbüdösebb, legmocskosabb bugyraiba vezet, koszos bűnbarlangoktól egy korrupt orvos átmeneti börtönként és búvóhelyként szolgáló rendelőjén át egy kaszinóhajóig. Marlowe végül összerakja a kirakóst, de mire oda eljutunk, már nem az igazság kiderítése jár a fejünkben, hanem a mielőbbi mosakodás.