Jo Nesbo: Hóember. Animus Kiadó, 2011.

A pofonnál is egyértelműbb, hogy Martin Scorsese miért választotta következő filmjének a Hóember adaptációját. A közismert horrorrajongó Scorsese kedvencei a főleg a hatvanas, hetvenes években virágkorukat élő, horrorba hajló vérszomjas olasz thrillerek, a giallók, és Nesbo bestsellere egy modern (bár norvég) giallo, amely a műfaj összes erényét és hibáját magában hordozza.

A Hóember a kilencedik Nesbo Harry Hole (Hari Hólé) sorozatában, amelynek főszereplője a nevezett oslói rendőrfőfelügyelő. A név, talán akaratlanul is, de beszédes: Hole egy lyuk; rezignált és életunt, ám zseniális, intelligens rendőr - Nesbónak sikerül egyfajta tiszta vászonként megjelenítenie, amire/akire az olvasó olyan neurózisokat vetíthet ki, amilyeneket nem szégyell. Vagy éppen szégyell, csakhogy ezúttal meglesz rá a lehetősége.

Nesbo a jelenleg agyonajnározott skandináv krimihullám legtehetségesebb szerzője, aki a rendkívül pongyolán megírt Millenium-trilógia írójánál, Stieg Larssonnál (nyugodjék békében) jóval inkább megérdemli a világsikert.

A Hóember Hole és egy bestiális sorozatgyilkos összecsapásának története, aki családos asszonyokat rabol el az otthonaikból, vagy minden nyom nélkül, vagy áldozataiból egy-két darabot hátrahagyva. Ezeket a testrészeket mintegy installációszerűen teszi közszemlére, általában az általa épített hóemberrel kombinálva.

Nevetségesen hangzik? Többé-kevésbé éppen ez a lényege a dolognak, és valószinűsítem, hogy Scorsese is emiatt stoppolta le magának a könyvet. Itt jön be a giallo-párhuzam: a hetvenes éveknek ezek a barokk horrorthrillerei is vizuálisan groteszk, gyakran totálisan illogikus képi csúcspontokra voltak kihegyezve, amilyeneket az életben egyetlen gyilkos sem alkotna meg, egész egyszerűen azért, mert a valódi gyilkosok fantáziátlan, bonyolult motiváció nélkül operáló primitív állatok. Hannibal Lecter nem létezik, mint ahogy a Hóembert, ezt a Lecternél jóval kevésbé reneszánsz, ám mégiscsak rendkívül intelligens szörnyet sem gyárthatná le az élet. A patológia természetéből adódik, hogy nem alkot mesterműveket. A hozzájuk hasonló rémek csak a mesékben, könyvekben léteznek. Szintén giallós párhuzam, hogy a Hóember egy egzotikus gyilkolóeszközzel hatékonykodik – sőt, ez több, mint párhuzam, mert Dario Argento 1993-as Trauma-jában az örült egy hasonló vágóhurkot használ.

Felesleges tehát, hogy szigorú realizmust várva üljünk neki Nesbo regényének. Gyilkosának eredettörténete, tettei és modus operandija már-már képregényesen túlzó, néha olyannyira, hogy még én is, aki totál vevő vagyok a grand guignolra, a fejemhez kaptam. Most komolyan, hogyan tudna valaki feltűnés nélkül felépíteni egy gigantikus hóembert egy családi ház emeletén (tehát egy olyan helyen, ahol mások is laknak), a hálószobában, és utána bonyolult, a kilincsre hurkolt csapdát állítani? A könyv még csak meg sem próbálja az ilyesmit megmagyarázni, és hasonló logikai bukfencből és rajzfilmesen túlzó mozzanatokból jópár van a regényben.

Éppen ezért szerencse, hogy Nesbo valami veszettül jól bonyolítja a sztorit. A történet lendületét fantasztikus érzékkel tartja fent, és az elmaradhatatlan skandináv morc, a figuráknak a magánéletben és a szakmájukban tanusított emberiességével vegyítve komor, mégis izgalmas miliőt teremt. Az un. vörös heringekkel, azokkal a személyekkel, akik a gyilkos kilétéről való figyelemelterelést hivatottak elősegíteni, óriási ügyességgel bánik – és ezért furcsa, hogy már kb. száz oldal után ki tudtam pécézni a gyilkost. Mert ugyan teledobálja a tányérunkat vörös heringekkel, a gyilkos személyéről azonban túlságos egyértelműséggel igyekszik elterelni a gyanút.

Akkor meg hogy lehet az, hogy nem emlékszem, mikor izgultam utoljára ennyire egy könyv fináléját olvasva? Szó szerint rágörnyedtem az asztalra, fejem a kezembe fogtam, és a számat harapdáltam. Hát azért, mert a túlzásoknak, és kegyetlen erőszaknak, és hihetetlen gyilkosnak, és meghasonlott rendőrnek, és skandináv-szuicid hangulatnak, és a múltból előmászó bűnöknek, és mindent átitató halálfélelemnek, és sokkoló csúcspontoknak ez a keveréke egy már-már fájdalmasan izgalmas elegyet alkot, olyat, ami pont beleillik az ízlésvilágomba, és ami a realitáson kívül létezik ugyan, de utóbbi kurvára nem számít. Andersen is ilyesmiben utazott, és látjuk, a művei jóval túlélték a fazont.

Még jó, hogy itt a következő Nesbo-könyv a kezem ügyében, érzem, alakul az addikció.