Az Expedíció az egyik legfélelmetesebb könyv, amit az utóbbi években olvastam. Pedig nem elsősorban horror, és főleg nem a mai zsánerirodalom tipikus, trendi eszközeivel próbálja meg rémisztgetni az olvasót. Jeff VanderMeer Déli Végek trilógiájának első részében a sokadig kutatócsapat indul a rejtélyes X Térségbe, ami a kormány söpörjük-a-szőnyeg-alá kommunikációja szerint 30 évvel korábban egy meg nem határozott környezeti katasztrófa következtében jött létre. Valójában azonban senki nem tudja, mi ez a bizarr, láthatatlan határral körülvett terület, hogyan alakult ki, és miért, ahogy azt sem, hogy mi van odabent – a korábbi expedíciók a kudarc különböző fokozatait megtapasztalva tértek vagy nem tértek vissza a vadul burjánzó természeti anomáliából a külvilágba. Földönkívüli okai vannak az X Térség létezésének? Esetleg egy félresikerült kormánykísérlet áll a háttérben? Vagy valamilyen párhuzamos világ szivárog át a miénkbe? Az első könyvből nem fogjuk megtudni – többek közt ettől is olyan rohadtul félelmetes az egész.

A csak nőkből álló expedíciót, aminek négy tagját soha el nem árult nevük helyett a szakterületük határozza meg (biológus, geodéta, pszichológus, antropológus), a biológus főszereplő meséli el, az egész regény az ő naplója. VanderMeer ezzel is teljesen zárt, nyomasztóan belterjes narratívát teremt: a könyv az X Térségben kezdődik, és ott is ér véget, a „való” világról nem tudunk meg szinte semmit, ahogy a mellékkarakterek múltja is rejtély. A biológus életének korábbi állomásai kedvéért flashbackek sorozatában ki-kitekintünk ugyan a civilizációba, de VanderMeer még ezeket az emlékeket is nyugtalanító erővel köti az X Térség eseményeihez, motívumaihoz. A főszereplő saját egzisztenciális drámája a történet végére (?) katartikusan, egyszerre reménytelien és tragikusan fonódik össze a rejtélyes vadon horrorisztikus biológiai rémálmával.

Az X Térség szolgál mindazzal, amit a fülszöveg után elvár az olvasó, azaz vannak benne borzalmas helyszínek és rettenetes szörnyetegek, de VanderMeer ezeket egyfajta lovecrafti kontextusban használja.  Az egész könyv a totális ISMERETLENről szól: nem szekrényben bujkáló mumusokról, és borzalmas, de megérthető okokból ölő rémségekről, hanem felfoghatatlan, megfoghatatlan dolgokról és lényekről, amik annyira idegenek, annyira nem evilágiak, hogy nem csak értelmünkön esnek kívül, de egyáltalán az észlelésünkön is – az öt emberi érzékszerv borzalmas kudarcot vall az X-térség felkavaró ökoszisztémájának megfelelő regisztrálásában. Innentől pedig mi reménye lehetne az egyébként is korlátolt elmének, hogy ráleljen a rejtély kulcsára?

Főleg, hogy maguk az emberek is bonyolítják a helyzetet – persze, hiszen azok, amik: emberek. Ahogy fogynak az oldalak, és lassan tisztázódnak a körülmények, kiderül, hogy a kormány nem csak a nép elől titkol el dolgokat, hanem az expedíció résztvevői elől is – sőt, hazudik nekik. Ennek céljai, motiváció ugyanúgy homályban maradnak, mint az X Térség mibenléte, a szituációt pedig tovább súlyosbítják a szereplők közti konfliktusok és bizalmatlanságok. Arról nem is beszélve, hogy a narrátor maga is visszatart információkat, és, hogy maga is változik: az X Térség változtatja meg. Belülről. Visszafordíthatatlanul. Míg egy idő után felmerül a kérdés, hogy meddig tekinthető egyáltalán embernek.

Az X Térség a totális sötétség. Az a sötétség, amitől gyerekként féltünk, de ami most minden eddiginél sűrűbb, valóságosabb és kiismerhetetlenebb, szörnyűséges és eposzi, és nem illan el, hiába kapcsoljuk fel a villanyt. Bekebelez magába, és soha nem ereszt többé. És még csak azt sem tudjuk, hogy miért. Jobban meggondolva, lehet, hogy mégiscsak kőkemény, zsigeri horror.