A ’80-as évek akciófilmjeinek koporsójában már annyi túlméretezett szög van, hogy úgy néz ki, mint egy tűpárna, de Walter Hill, Joel Silver és Stallone (pedig milyen geekszívet dobogtató trió ez!) találtak pár szűz helyet, ahová beverhetnek még néhányat. Az olasz csődör egy bérgyilkost alakít, aki az első jelenet után siet elmondani, hogy ő bizony saját szabályai szerint dolgozik, nőt és gyereket nem öl. Szűk másfél órával később a fináléra egy elhagyott gyárépületben kerül sor, ahol meg kell menteni a főhős túszul ejtett lányát. A film pont olyan, amilyennek ezek alapján várni lehet: kétségbeesett erőlködéssel próbál visszahozni egy korszakot, egy stílust, amit rég meghaladott a világ. És még csak nem is csinálja jól.  

Az Expendables 2-nek az volt a baja, hogy önmaga kínos paródiájává vált, ennek meg az, hogy egy komolykodó tucat bosszúfilm, alkalmankénti poénkodásokkal, videofilmszínvonalú produkciós minőséggel – már a ’90-es években is legfeljebb a tékák polcain fért volna el, senkinek ne vérezzen a szíve, hogy nem jutott el a hazai mozikba. Az izomhősöket nagyjából úgy lehetne minőségien rehabilitálni, ahogy a Rambóban (látványosan és faarccal), vagy úgy, ahogy az Erőnek erejével-ben (szimpatikus iróniával). Bár sajnos utóbbi is (akárcsak a Bullet to the Head) akkorát bukott, mint az ólajtó, úgyhogy enyhén szólva kérdéses ezeknek az egykori ikonoknak a jelenlegi létjogosultsága. Slynak lassan el kellene gondolkodnia a nyugdíjon.

Az Alexis Nolent francia képregényét alapul vett sztori csak alibinek van: a bérgyilkos főhőst megbízói átverik, ezért egy zsaruval (Kang Sung) szövetkezve nekiindul, hogy ledaráljon mindenkit, aki elé kerül. Csöpög a filmből a keménység, a brutalitás, van sok bunyó meg (a címhez hűen) fejlövés, állati hangosan dörgő fegyverek, tekintélyes mennyiségű fröcsögő vérrel, különösebb trendi hülyeségek nélkül, és elvileg egy ilyen filmhez nem is kell több annál, amit az utóbbi pár sorban írtam. De azért mégis: jó lenne, ha ez a produktum nem csak azért létezne, mert Stallone épp ráért, ha nem csak abból látszana, hogy Hill rendezte, hogy kiírják a nevét az elején, ha tartalmazna legalább egy, mondom, EGY emlékezetes akciójelenetet. Ha már akciófilm, ugye.

Továbbá az sem ártana, ha Sung nem csak azért lenne a filmben, hogy szerencsétlen sidekickként mobiljával elvezesse a következő célponthoz a főszereplőt (oldschool stílusban nyomuló öregharcos vs. modern kütyüfüggő fiatal, na, ne bassz), aki cserébe hülyézi, ócsárolja, lenézi, alkalomadtán koreai származásán élcelődik. Ez a teljesen ad hoc ingázás a keménykedő bosszúfilm és a jópofizó buddy movie között abszolút kudarccal végződik, főleg az utóbbi miatt, ugyanis a karakterek botrányosan unalmasak, viszonyukat pedig mindössze lapos poénkodások alapozzák meg.

A Stallone és a Jason Momoa közti fejszés párbaj az egyetlen, ami valamennyire szórakoztató, csak hát, akármilyen jól fest is Sly 66 évesen (és tényleg), Momoa mellé állva félti őt az ember, hogy már attól holtan esik össze, ha a másik csak ránéz. Amúgy játszik a filmben Christian „ez még él?” Slater is. (Ezt csak így jegyzem meg, mert mégiscsak illik megemlíteni, de nincs semmi, amit hozzá lehetne fűzni.) Nem megy ez így. Ha mindenképpen erőltetetni akarják a ’80-as évek akciófilmjeit, akkor a ’80-as években játszódó akciófilmet kéne csinálni, ’80-as évekre hajazó képi világgal és zenével, hóban majdnem tökpucéran bunyózó izomkolosszusokkal meg dagadómuszklis szkanderrel, és ollóval szeletelt pizzával. Persze, azt se lehetne gagyisággal megúszni, muszáj lenne jól csinálni. Mert pusztán a nosztalgiázásból még nem lesz film.