Various Artists: Django Unchained

A filmzene számomra mindig is azt a zenét jelentette, amit direkt az adott filmhez komponáltak, nem pedig azokat a már meglévő dalokat, amiket utólag szórtak szét a játékidőben. De persze vannak rendezők, akik olyan nagy műgonddal, olyan tudatosan választják ki a létező zenéket a filmjeikhez, hogy azokat mintha direkt az adott jelenethez írták volna. Ilyen pl. Tarantino, és a Django már csak azért is említést érdemel a Geekzaj hasábjain, mert ez az első munkája, amihez nem csak a világ nagy zenei könyvtárából szemezgetett, hanem új zenéket is íratott, több előadóval. Köztük rögtön a legendás Ennio Morriconéval, akivel az „együttműködése” évekre nyúlik vissza. Az idézőjel persze azért van, mert eddig csupán annyi történt, hogy Tarantino több filmjében is felhasználta az olasz mester műveit, egész pontosan, a Kill Bill első részétől kezdve mindegyikben. A Becstelen Brygantikhoz már magát Morriconét akarta felkérni komponistának, de ő egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott kötélnek állni – a rendező cserébe 8 korábbi zenéjével töltötte fel a soundtracket (a The Big Gundownból rögtön két számot is használt). A Djangóhoz Morricone egy dalt írt, amit Elisa Toffoli ad elő Broomhilda és Dr. Schultz jelenetének felvezetéséhez: egy gyengéd, édes-szomorú spanyol ballada, ami már csak nyelvével is kilóg kicsit a többi szám közül. A komponista egyébként úgy érezte, hogy Tarantino rosszul, inkoherens módon használta fel a zenét, és arra a döntése jutott, hogy nem dolgozik vele többet. Tény, hogy első hallásra a soundtrack elég eklektikusnak hangzik. Kezdve az eredeti, masszívan westernes-melankolikus, 1966-os Django-témától és Jim Crocének a két főhős barátságát aláfestő country dalától, Morricone egy egész sor egyéb zenéjén (a Két öszvér Sarah nővérnek-ből van több is) és Jerry Goldsmith Nicaragua című gyönyörű, közép-amerikai témáján át (az Under Fire-ből) az össze-vissza mixelt, filmből vett dialógusokkal bolondított 2Pac/James Brown rapig, van itt minden. De ahogy az már Tarantinónál lenni szokott, a film alatt tökéletesen működik mindegyik, és a külön a filmhez szerzett dalokból kiemelkedik még kettő: Anthony Hamilton lendületes, mégis szomorú Freedomja, ami Broomhilda és Django flashbackjeit festi alá, és főleg, a Who Did That To you? John Legendtől, ami átveszi a főhős témájának szerepét a nyitányban hallott, említett Djangótól, és már-már himnikus magasságokba emeli a bosszúhadjárattá változott nőmentést.

Paul Lenoard-Morgan: Dredd

Legszívesebben leültetném a Dredd zenéje mellé Trent Reznort és Atticus Rosst, és addig hallgattatnám velük, amíg le nem esik nekik, hogy igen, így is lehet ambientes, elektronikus score-t írni – sőt, csak így érdemes. Paul Leonard-Morgan zenéje éppúgy drasztikusan más, mint Alan Silvestri 1995-ös (egyébként remek) szimfonikus műve, mint ahogy ez a Dredd-adaptáció más az akkoritól. Hideg, kemény, barátságtalan, indusztriális, fémes, progresszív muzsika, amit Leonard-Morgan sajátos eszközökkel rögzített: élő hangszerek hangját egy szoftverrel addig lassította, amíg igazodtak az adott jelenethez, majd rákomponált újabb elektronikus rétegeket. És ez messze nem olyan elidegenítő, mint amilyennek hangzik – ugyanis a zenének mindemellett van struktúrája, van dallamvilága, sokkal-sokkal több egymás után hajigált hangok, sample-k sorozatánál (khm, Tetovált lány, khm) – sőt, tökéletes leképezése Dredd kemény, kompromisszumokat nem ismerő karakterének. Az akciók esztelenül brutálisak, ridegek, falszaggatóak (mint a Mini-Guns, és az Order in the Chaos, a Taking Over Peach Trees kegyetlen gitárinváziója pedig különösen hatásos), de olykor-olykor váratlanul átüt köztük némi szépség, ami baljós, csalóka mivolta ellenére is üdítően hat (It’s All a Deep End, Ma-Ma’s Requiem). Persze vannak olyan trackek is, amik jóformán csak hangeffektekből állnak, és tekintve, hogy önmagukban közel hallgathatatlanok, feleslegesen kerültek az albumra (Undefined Space, Hiding Out). De rögtön a masszív, ritmikus nyitány (She’s a Pass) olyan ellenállhatatlan erővel ránt be ebbe a film atmoszférájához maximálisan illeszkedő, egyedi zenei világba, hogy végül a közel egyórás CD szépen összefolyik a disztopikus jövő egy masszív elektronikus szimfóniájává, aminek az Apocalyptic Wasteland képezi egészen katartikus lezárását.


John Williams: Lincoln

Most komolyan, van még valaki, akit képes John Williams meglepni egy Steven Spielberg-filmhez írt zenével? (Vagy kérdezhetném azt is, hogy úgy általában…? De ebbe most ne menjünk bele.) A Lincoln a 26. közös munkájuk, Spielberg pont azt kapja a komponistától, amit akar, és pont azt akarja, amit kap. Én meg csak azt kapom, amire számítok, és az sajnos egyre kevesebb – Williams az utolsó igazán jó zenéit a rendező 2000-es évek eleji filmjeihez írta (A.I., Különvélemény). De meg kell hagyni: nagyon összeillő párosról van szó. Spielberg az a direktor, aki mindig biztosra megy, hogy a néző tudja, mit kell éreznie, Williams pedig az a zeneszerző, aki mindig időben belép, hogy húzasson vagy 30 hegedűt, ha a képekből és a színészi játékból mégsem esne le neki. Namost, a Lincoln egy viszonylag visszafogott film Spielberhez képest, főleg, ha az utóbbi éveket nézzük (Hadak útján, uram irgalmazz) – nem mintha nem lenne giccses, több helyen is igencsak az, de inkább a „száraz” jelző írja körül a legjobban. Vagyis írná, ha nem lenne a zene. Williams ugyan ezúttal ritkán vonja be a teljes zenekart (azért meg-megteszi: az iszonyú pátoszos-patriotikus The People’s House, vagy az Equality Under the Law, aminek már a címéről is tudod, hogy ríkatni akar), inkább sok-sok zongorára és még inkább, fúvósra támaszkodik, de tökmindegy, mert a rossz pillanatban egyetlen halk hangszer is elronthat mindent. És a zene, ami önmagában hallgatva „csak” lapos és érdektelen, a filmet nem egyszer elviselhetetlenné, kegyetlenül giccsessé teszi. Tolakodik, hivalkodik, páváskodik, arrogánsan, agresszívan utasít: „Hatódj meg!” „Légy büszke!” „Gondolkodj el!” „Sírj!” A mickey mousing az a technika a filmzenében, amivel a komponista gondosan leköveti a szereplők minden egyes mozdulatát, a jelenet minden rezdülését. Mint egy Miki Egér vagy Tom és Jerry rajfilmben. Amit Williams csinál, az egy primitív érzelmi mickey mousing. Ha Spielberg szerint a nézőnek valamit éreznie kell, rögtön jön a kurva fúvósaival meg hegedűivel, csak hogy a néző észrevegye, mi a kötelessége. Azt is mondhatnám, hogy ez a nemi erőszak muzikális megfelelője: „Szóval nem akarod, mi? Nesze, bazmeg, nesze, nesze!”


Thomas Newman: Skyfall

John Barry összesen nem kapott annyi díjat/jelölést a számtalan Bond-zenéjéért, mint Newman az egy szál Skyfallért (David Arnoldról meg már ne is beszéljünk), és lőjenek seggbe, ha értem, hogy miért. Világos, hogy a score-t a film sikere, nívója is húzta maga után, ahogy ez sokszor lenni szokott, de ez még nem lehet minden, viszont más magyarázatot nem találok rá, hogy mitől tartják kiemelkedőnek, miközben sem Newmanre, sem a 007-es filmekre nem igazán jellemző. Az is lehet persze erény, hogy pont más, mint a tipikus Bond-zenék de igazából csak annyira más, hogy szimplán olyan, mint egy tipikus akciófilmzene – ráadásul Newmannek sajnos nincs túl sok érzéke az akcióstruktúrához. Miközben a Skyfall maga stilisztikailag és tematikailag szépen egymásba mossa a jelent és a múltat, miközben az egyik legszemélyesebb, legintimebb darabja az egész franchise-nak, a zene csak úgy elvan néhány lapos, kiteljesületlen, kibontatlan motívummal, meg a Bond-téma időről-időre való ismételgetésével, illetve egy-két ritka newmanes pillanattal, és teljes egészében elmulaszt reagálni a film imént említett markáns jegyeire, kiaknázni annak emocionális potenciálját. Az, hogy Adale betétdala (ami amúgy NINCS rajta az albumon) nem készült el időben, és ezért Newman nem tudta tisztességesen beledolgozni a score-ba, nem az ő hibája, az viszont már igen, hogy nincs semmilyen erőteljes, akár egzotikus, akár romantikus, akár grandiózus melódia, ami helyettesíteni tudná. M kap egy halovány, a nagy egészből alig kiemelkedő motívumot, de Bardem karaktere például mindenféle jellegzetes zenei ismertetőjel nélkül marad, ahogy az egész Bond-múlt is, a kúriával együtt (szegény Barry, micsoda hatalmas zenét tudott volna írni az utolsó fél órához, a szívem belesajog – és valószínűleg Arnold is).