• Hivatalos: John Williams írja a STAR WARS EPVII zenéjét.
• Glenn Close lesz a Nova Corps, a galaktikus rendfenntartó erő vezetője, Nora Prima a GUARDIANS OF THE GALAXYben. Ez a film egyre vagányabb.
• Az NBC új minisorozatot tervez forgatni a ROSEMARY GYERMEKÉből és a RÉMKOPPANTÓKból. Hogy ennek mi értelme, azt nem közölték.
• Hollywood brandimádata újabb magasságokba (mélységekbe) jutott: CREED címen Rocky spin-off készül Apollo Creed unokájával (Micahel B. Jordan) a fő- és címszerepben. Stallone csak producerkedik majd.

The Crow - Curare #2

Történet: James O'Barr
Rajz: Antoine Dodé
IDW Publishing

James O'Barr jó hosszú kihagyás után tavaly az IDW égisze alatt tért vissza kultikus képregényhőséhez, a nem túl jól sikerült Skinning The Wolveszal. Az akkor ejtett csorbát azonban most egészen sikeresen köszörüli kifelé második minijével, a Curarével, egy sötét hangulatú, felkavaró, fájdalmasan szép, mesterien írt és rajzolt természetfeletti noirral. A kiégett, öregedő Salk nyomozónak már az élete és a családja is ráment a melóra, mivel a megszállottja lett egy megoldatlanul maradt ügynek, amiben egy kilenc éves kislányt megerőszakoltak és halálra vertek. Mindent feláldozott a nyomozás érdekében, olykor még a törvényesség határait is hajlandó volt átlépni, de így sem jutott eredményre. Már maga is kezdi azt hinni, hogy elvesztette a józan eszét, ugyanis megjelenik neki a kislány szelleme egy Holló társaságában, hogy felajánlja a segítségét. A második füzet nem sokat mozdította előre a történetet az elsőhöz képest, most is csak újabb jeleneteket kapunk Salk egyre veszélyesebbé váló megszállottságából, illetve a gyilkosságról, és a sztori ugyanott ér véget, ahol az előző rész. Valamivel többet tudunk meg magáról a gyilkosságról és a kislányról, de a tetteshez és az ügy megoldásához még nem kerülünk közelebb, pedig már csak egy rész van hátra. De ez egyáltalán nem számít, mert a Curare a jelek szerint egyébként sem akar hagyományos krimi, vagy egy kiszámítható természetfeletti bosszútörténet lenni, ezért O'Barr nem az időt húzza, hanem sokkal inkább a gyötrődő főszereplő lélektanát kívánja minél érzékletesebben ábrázolni, és lássuk be, ehhez nagyon ért. Antoine Dodé rajzoló személyében pedig a lehető legjobb közvetítőre akad, mert karakteres, szálkás, néhol kissé gyermeki rajzai, bár elsőre furának tűnhetnek egy ilyen komor történet megfestéséhez, de minél tovább haladunk az olvasásban, annál inkább látjuk, érezzük, hogy mégis milyen megdöbbentően tökéletesen működnek, és úgy tudják a sztori nyomasztó atmoszféráját belénk táplálni, ahogy arra egy realistább stílus egyszerűen képtelen lenne. A gyilkossághoz kapcsolódó, szöveg nélküli jelenetek, a hangsúlyosan ábrázolt brutalitás (amikor Salk péppé ver egy gyanúsítottat), a hangulatfestő színek, és a feszültséget képregényben is kiválóan megteremtő, filmszerű panelezés rendkívül hatásos élményt nyújt, és igazi tehetségről árulkodik. Persze, ez a Varjú már nem az a Varjú. A sötét '80-as évek már rég elmúltak, a szerző fájdalma is sokat tompult azóta, ezeket a sztorikat pedig a gyász és a düh helyett sokkal inkább már a pénz inspirálta. De bármennyire is visszás, hogy végül Barr is beállt a franchise gépezet futószalagja mellé, nagyon haragudni nem tudunk rá, ha legkevesebb ilyen sztorikban exploitálja ki saját kreálmányát. Márpedig a Curare eddig igazi gyöngyszem, és kétlem, hogy innen már tudna rontani rajta. (The Chavez)

Szép dolog, ha az ember próbálkozik, ha jó szándékkal és lelkesedéssel teszi, akkor meg főleg. És a Farkas stábjáról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne próbálkoztak volna, és ne így, azt nem. Tanultak a katasztrofális X-Men Kezdetek: Farkas hibáiból, és egy sokkal személyesebb, drámaibb történetet kerekítettek a leghíresebb szuperhős mutánsnak, mellőzték a megalomániát, a frusztráló nagyságú és kidolgozatlanságú mellékszereplőgárdát, nagyobb hangsúlyt fektettek a bestialitására, a brutalitásra (néha már-már az R-es besorolást karcolja a film), és az egészhez Chris Claremont és Frank Miller klasszikus képregényét, a Japánban játszódó Adósság és becsületet vették alapul. És még ninják is vannak benne. Ebből egy tökéletes világban egy átkozottul jó film született volna. Namost, nem tudom, mennyire tűnt fel, de kurvára nem tökéletes világban élünk, ahogy azt a Farkas is túl jól demonstrálja. És ebben a tökéletlen világban a silány végterméket látva az összes jó szándék és lelkesedés csak annyit ér, amilyen tisztára ki tudják vele törölni a seggüket az alkotók.

Ha kis hazánk kulturális exporttermékeiről esik szó, a legritkábban merülnek fel a videojátékok. Egyfelől eleve a szórakoztatóipar egy olyan szeglete ez, ami bár szépen felzárkózott a film- és zeneipar mögé, mégis változatlanul egy szűkebb rétegnek szól, másrészt a gémerek elhanyagolható százaléka tartja számon, melyik országban székel a kedvencét összehegesztő stúdió. Pedig a magyar játékfejlesztésnek sosem kellett szégyenkeznie, az itthoni alkotók már a '80-as évektől fogva képesek voltak olyan címekkel bővíteni a nemzetközi palettát, amelyek messze nem csupán underground szinten, vagy a kritikusok méltatása nyomán vonultak be a játéktörténelembe: Impossible Mission 2, Imperium Galactica, Sine mora, csak hogy pár régi és új címet említsünk.

A léptékekhez képest tehát nagyon is tisztességes színterünk van. Ráadásul a bolti forgalomban kapható, dobozos játékokon átlépő, elektronikus terjesztési módok nem csak az indie-színtérnek kedveznek sosem látott mértékben, de rengeteg, a földrajzi főáramtól távol eső kreatív műhelynek adnak széleskörű bemutatkozási lehetőséget. Bár a Neocore Gamest eddigi teljesítménye alapján sem volt okunk félteni, az mégis nagy örömre és némi kölcsönvett büszkeségre ad okot, hogy legújabb játékuk májusban a Steam eladási toplistájának legélén startolt, azóta pedig tekintélyes 72 pöttyön áll a Metacriticen. Hogy miért megérdemelten, azt egy, a készítőkkel készített interjúval egyetemben alább olvashatjátok.

A szélsőségesen megosztó, a cannes-i vetítésen álló ovációt és fütyülőkórust szimultán bezsákolt Csak Isten bocsáthat meg kapcsán mindenfelé Nicolas Winding Refn előző munkáit, a Valhalla Risingot és a Drive-ot, meg David Lynch-et emlegetik. Nem is értem, hogy járhatnak ennyire tévúton, főleg, hogy a rendező még explicite ki is írja a végén: a filmet, ezt a szürreális, ultraerőszakos, felkavaró, neonfényes, vörös-fekete lázálmot Alejandro Jodorowskynak ajánlja. Szóval így tessék nézni, az El Topóra és a Szent hegyre tessék gondolni. És összemenni a székben, és kiesni belőle, és megdelejeződni. A Csak Isten bocsáthat meg egy horrorisztikus neo-noir, egy stilisztikai úthenger: hogy fantasztikus vagy borzalmas élmény, ahogy átmegy az emberen, azt embere válogatja, de hogy kurvára átmegy rajta, az biztos.

Tegnap, pontosabban ma hajnalban ért véget az univerzum legnagyobb geekfesztiválja, a San Diego-i Comic-Con, ahová ezúttal is kitelepült a képregény- és a filmvilág elitje. A Geekz természetesen jelen volt – lélekben. A Newsflash különkiadásában összefoglaljuk a fesztivál legfontosabb híreit, megmutatjuk a Comic-Conra időzített, és/vagy külön a Comic-Conra készített posztereket, bannereket, és persze a legmenőbb cosplayeket. Az olvasás közben spontán előforduló geekgasm-ökért felelősséget nem vállalunk!   

• Zack Snyder bejelentette, hogy SUPERMAN/BATMAN mozifilm készül (ehhez ráadásul egy THE DARK KNIGHT RETURNS idézetet olvastatott fel), amit a kiszivárgott hírek szerint David S. Goyer ír és persze Snyder rendez. Az Acélembert természetesen Henry Cavill játssza majd, Batmant még nem tudni ki (de nem Bale). Emellett, ha minden igaz, 2016-ban érkezik a FLASH mozifilm, 2017-ben pedig a JUSTICE LEAGUE (de ezt nem erősítették meg a Comic-Conon).

Az utolsó szimulákrumban Dick 25. magyarul megjelent művét köszönthetjük. Akinek volt szerencséje mindhez, talán már elmondhatja magáról, hogy kezdi megismerni a Dick-univerzumot, és lassan összeáll benne a kép. A többiek – beleértve magamat is –, akik csak az életmű töredékével, és a többnyire lebutított filmadaptációkkal találkoztak, egyelőre a sötétben tapogatóznak. Számomra Dick regényei olyanok, mintha óriási, végletekig kidolgozott regényciklusok zanzásított verziói lennének, tele olyan, mintegy mellékesen odavetett zseniális ötletekkel, amelyek önmagukban is megérnének egy regény-, novella-, vagy filmfeldolgozást.   

Az utolsó szimulákrum is épp ilyen. Olvasható disztópiaként, politikai szatíraként, klasszikus összeesküvéses sci-fiként és persze vérbeli Dick-mindfuckként. Vannak benne androidok, neandervölgyi emberek, múltból visszahozott náci háborús bűnösök, telepatikus úton kommunikáló marsi lények, és légy-méretű, élő spamként funkcionáló reklám robotok – és ezek mind csupán mellékszereplők.

A történet végig az USEÁ-ban, az Egyesült Államok és Nyugat-Németország egyesülésével létrejött országban játszódik, ahol a demokrácia egy ideje már megszűnt. Helyette sajátos elnöki rendszer működik: Nicole Thibodeaux , a First Lady képviseli az állandóságot, a nép választ számára der Altét, vagyis férjet, aki egyben az aktuális kormány feje. Tényleges hatalma azonban nincs, az egymást követő der Alték ugyanis mind szimulákrumok, a népet pedig az egyetlen csatornát sugárzó televízió segítségével kondicionálják arra, hogy rajongva imádja a First Ladyt. Mint minden tisztességes disztópiában, a társadalom itt is két részre szakadt: vannak a gék, vagyis a beavatott elit (Geheimnisträger), és a plebs, vagyis a bék (Befehalträger), a parancsvégrehajtók. Utóbbiak több tízezres, önigazgató, szigorúan szabályozott lakótelepeken élnek, míg előbbiek többnyire valamelyik kartellcég vezetőségében dolgoznak. Akinek pedig nem tetszik a rendszer, az egy félillegalitásban tevékenykedő cég segítségével kivándorolhat a kolonizáció alatt álló Marsra.